OKT 01 – Kőszegtől Szelestéig

Nagyon sokat tervezgettünk, hogyan is osszuk fel a Kőszeg és Sárvár közötti 57 km-es szakaszt két napra úgy, hogy szállásunk is legyen, és ne is vállaljuk túl magunkat. Az első terv az volt, hogy péntek este elmegyünk Kőszegre, onnan indulunk szombat reggel, és valahol, ameddig eljutunk, ott alszunk, majd vasárnap folytatjuk a túrát, és elsétálunk Sárvárig. Igen ám, de hol legyen az a „valahol”? A legkényelmesebb az ablánci malomcsárdánál lett volna megszállni, de a csárda sok éve nem üzemel. Onnan elmehettünk volna Bükre, de nagyon ritkán járnak buszok, gyalog pedig 6 km a falu, ennyi erőből tovább is mehetünk Szelestéig. Ott viszont az egyetlen szállás, amit találtam, a kastélyszálló volt, ami alapból elég borsos árú, és a wellness részleg nem üzemel a vírus miatt – ha az működik, akkor el tudtam volna fogadni a drágább árat. Mekkora lett volna a fárasztó túra után szaunázni egyet! Végül abban egyeztünk meg, hogy Szombathelyen lesz a főhadiszállásunk, onnan buszozunk szombat reggel Kőszegre, ahonnan 36 km-es sétával eljutunk Szelestére, este pedig visszabuszozunk Szombathelyre. Vasárnap reggel újra busszal Szelestére, majd bő 20 km túra után megérkezünk Sárvárra. Kész volt a haditerv, a szállást lefoglaltam, már csak lélekben kellett felkészülnünk, hogy a szombati túra elég fárasztó lesz, de alapvetően bizakodóak voltunk. Utólag azt mondanám inkább, hogy végtelenül naivak voltunk. Az tény, hogy nagyon sokat tanultam túrázásról ezen a hétvégén.
2020. június 12. péntek
Pénteken hamarabb befejeztem a munkát, és foxszal délután 4-kor már a szombathelyi gyorson ültünk. Veszprémben felszállt húg is, ezzel teljes lett a csapat. A Belvárosi Apartmanban foglaltunk szállást, és vendéglátónk olyan kedves volt, hogy kijött értünk a vasútállomásra. A lakás nagy volt, igényes és praktikus, semmiben nem szenvedtünk hiányt, és konkrétan egy kapualj választott el minket a főtértől – sőt, még welcome drinket is kaptunk kis borocska formájában. Ki is használtuk a kedvező geopolitikai helyzetet, és a Pannónia étteremben költöttük el kései vacsoránkat. Nem is emlékszem, mikor ültem utoljára egy hangulatos városka fő utcáján egy teraszon, miközben pezsgett körülöttünk az élet. 
Szombathely főtere
Próbáltunk időben aludni menni, hiszen korán keltünk másnap, hogy legyen esélyünk megcsinálni a túrát. 
2020. június 13. szombat
7-kor indult egy busz Kőszegre, azon már rajta ültünk. A Tejivóban megreggeliztünk, ittunk egy kávét, a fő téren toltunk egy indulószelfit, aztán nekivágtunk a ránk váró legalább 36, de inkább 38 kilométernek. Azt már ekkor éreztük, hogy az időjárás nem lesz túl kegyes hozzánk: úgy harangozták be az előrejelzésben ezt a szombatot, mint az év eddigi legmelegebb napja. Így is volt. Már ahogy sétáltunk ki a városból, akkor leizzadtunk.
Indulás
Mondják egyébként, hogy a kéktúra első szakasza Kőszeg után nem túl izgalmas – ezt aláírom. Cserébe igazából szintek sincsenek, ami megkönnyíti a teljesítést – ezért is mertük bevállalni ezt a hosszú távot. 
Még látszik Kőszeg
A városból kiérve először poros, murvás úton sétáltunk, aztán viszonylag hamar erdőben beértünk az erdőbe, onnantól nagyon kellemes volt. A széles erdei úton hol lombhullatók, hol fenyvesek vettek körbe minket, kellemes illatok és hűs levegő. 
Viszlát, Kőszegi-hegység!
Az első 9 km-t letoltuk egyben, és nem kis meglepetésemre fox diktálta az iramot. Azzal szórakozott, hogy milyen gyorsan tud megtenni egy km-t, ezzel eléggé megnyomva az elejét, ami végülis nem is baj, addig kell tempósan menni, amíg bírjuk. 
Fenyvesek
A 9. kilométernél pihentünk vagy tíz percet, aztán folytattuk is a trappolást, Tömördig meg sem állva. Kicsit szétszakadozva, de jó tempóval közeledtünk a település felé. Egy helyen véletlenül lerövidítettük az utat: már csak akkor vettem észre, hogy az Ilonavár felé vezető ösvényt elvétettük, amikor értelmetlen lett volna visszafordulni. 
Erdei kereszt
A kék visszakanyarodott az útra, amin mi is haladtunk, hátrányunk nem származott az útvonal elvétéséből. Annyira nem voltunk kíváncsiak, hogy visszamenjünk megnézni a várat, nem akartunk feleslegesen pazarolni az energiánkat. Akkor azért sajnáltam, hogy nem láttam, de utánanéztem, és a sáncokat lehet csak kivenni, magából a várból semmi nem maradt.  
Úti szelfi

Tömördön egy fedett, fából épített kis pihenő oszlopán találtuk a pecsétet. Engedélyeztünk magunknak fél óra pihenőt, töltöttük az energiaraktárakat. A vizünk aggasztóan gyorsan fogyott. A közkutak.hu oldalon gyorsan leellenőriztem, hol találjuk a legközelebbi kutat. A faluban se bolt, se kocsma nem volt nyitva, és a legközelebbi vízvételi lehetőség Szeleste lett volna, így elég kritikus kérdés volt, hogy fel tudjuk-e tölteni a kulacsokat. 

Üdv Tömördön
Szerencsére nem kellett sokat mennünk, mire megtaláltuk a kutat: ami kulacs, flakon kiürült, azt mind feltöltöttük hideg vízzel. Megmosakodtunk, én a fejpántomat is bevizeztem, bár elég hamar megszáradt. A faluból kifelé menet elsétáltunk  az egykori kastély mellett, ami láthatott már szebb napokat. A Chernel-kastély 1780 körül épült, és az 1945-ös államosításig a Chernel család tulajdonát képezte. Utána 1990-ig lakóházként használták, ma üresen áll annak ellenére, hogy 2017-ben részlegesen felújították. 
Chernel kastály
A nap egyre erősebben tűzött, úgyhogy nagyon örültünk, amikor visszajutottunk fák közé. Nagyon jól álltunk idővel, még az is megfordult a fejemben, hogy korábbi buszt is elérhetünk Szelestén. (Haha, én ezeket mindig elhiszem ilyenkor. Sose tanulok meg?) 
Kincsédpuszta
5 kilométerenként terveztünk kisebb pihenőt tartani, a pecsételőhelyeknél fél órát. Kincsédpuszta után verőfényes napsütésben, árnyék nélküli poros földúton sétáltunk, le is heveredtünk az első fás résznél. 
Csupasz fenyők
A következő pecsét az ablánci malomcsárdánál várt minket, addig még át kellett vágni egy cserjésen, ahol szerencsére árnyékban haladtunk, aztán erdőre váltott a mezőszéli bokros szakasz. Egy irtásos részen pont ráláttunk Bükre, álmodoztunk is a bükfürdői wellnessről. Az erdőben több helyen is fenyves mellett vezetett az út, ami nagyon kísérteties volt, a fenyőfák csupaszon, levelek nélkül álltak. Itt már kezdett elég keserves lenni a haladás, úgy éreztem, hogy nem közeledünk, és már nagyon le akarok ülni. Valamit be is néztünk, Tömörd és a malomcsárda az OKT honlapja szerint nincs 10 km, a valóságban ennél többet mentünk a helyi útjelző táblák szerint. 
Vándor tábor
A malom előtt még elmentünk az egykori Vándor tábor mellett, ami szálláshely volt valaha, ma omladozó épületek egy gaztengerben. Kár érte, ha a malomcsárda vagy ez a tábor üzemelt volna, egy csapásra megoldódott volna minden problémánk, és sokkal egyenletesebben el tudtuk volna osztani a napi kilométereket, ha ott tudtunk volna aludni. Találtam egy régi honlapot, ahol van kép a tábor eredeti állapotáról, és azt írják, 2012-ben még ezer forint volt egy éjszaka ott.
A fák takarásában a malomcsárda
Végre az ablánci malomcsárdánál voltunk. Lehangoló a hely, bár friss murvahalmot láttunk a néhai csárda udvarán, ami építkezésre utal. Szép lenne, ha felújítanák az épületet, hangulatos lenne az erdei kis étterem. Szintén a fent említett honlapon írják, hogy az éttermet 2008-ban zártak be, mert kiderült, hogy a csárda melletti kút vize nem megfelelő. A csárda fénykorából is van fent kép. Nekünk kényelmes éttermi szék nem maradt, csak a kőkerítés széle, ahol pont elfértünk hárman. Közben az utolsó busz Bük felé el is ment előttünk, a 15:10-es buszt láttuk elsuhanni – ezek szerint elértük volna, ha Bükön akarunk megszállni.
Emlékfák
A csárda mellett kis tábla magyarázza, hogy az azt körbevevő, ma már hatalmas fákat az ablánci molnár ültette 1900-ban Erzsébet királyné emlékére. 
Fák között
Ettünk, pihentünk, és aggódva gondoltunk a ránk váró további bő 10 km-re. Az autóúton mentünk egy kicsit, aztán felmásztunk egy meglehetősen dzsumbujos domboldalon. A tetején kerítés állta az utunkat, de szerencsére jócskán meg volt bontva, rozsdás is volt már, látszott rajta, hogy nem mostanában épült. Amíg nem láttam a nyílást, kihagyott egyet a szívem: nagyon nem esett volna jól alternatív útvonalat keresgélni, és időnk se nagyon lett volna rá. 
A Sopron-Szombathely vasútvonal vasúti hídja
Vadászlesek, hatalmas farakások és óriási fák között vezetett az erdei út. Tudtam, hogy minden lépéssel közeledünk, mégis egyre nehezebb volt kitartani. A lábam iszonyatosan fájt, sajnos vékony zoknit húztam, folyamatosan dörzsölődött a talpam a cipőhöz, így tele voltam vízhólyagokkal, de emellett is fájt, szerintem túl vékony a bakancsom talpa. Meleg volt, izzadtunk, bogarak támadtak ránk, és nagyon lassan közeledett a célunk. Csak emeltem a lábam, egy lépés, még egy lépés, és csak túl akartam már lenni az egészen. Ennyire szerintem egyik hosszabb túránk se viselt meg, mint ez, a vége nagyon rossz volt. 
Úgy éreztem magam, mint ez a kiszáradt fa
Az utolsó 10 km-en már 2.5 kilométerenként tartottunk pihenőt, egyszerűen muszáj volt. Húg volt a legkevésbé ki, az ő túraszandálja sokkal kényelmesebbnek bizonyult a mi bakancsainknál, mi foxszal nagyon szenvedtünk. Az utolsó kilométerekre átvettem a pont erre a célra hozott papucsomat, de addigra már nem sokat számított, mi van a lábamon. Pont olyan szerencsétlen helyen nőtt vízhólyag a lábujjaim alatti részen, hogy minden lépés baromira fájt. Közben néztem a térképet és számolgattam bőszen, elérjük-e az utolsó közvetlen buszt Szombathelyre. Ha lekéstük volna, az se lett volna tragédia, volt még egy járat, csak arról át kellet volna szállni vonatra. 
Nagyon örültem, amikor beértünk a faluba, de sajnos tudtam, hogy ez még csak Felső-Szeleste, a pecsét pedig Alsó-Szelestén van, a Máté vendéglőben. Elbicegtünk a vendéglőig, ami bár hivatalosan este 11-ig nyitva kellett volna lennie, zárva volt. A vírushelyzet elején bezártak, és azóta se nyitottak ki, pár napja át is helyezték a pecsétet a közeli Anita presszóba, de ottjártunkkor még a Máté vendéglő volt a hivatalos pecsételőhely. A többiek lőttek magukról fotót (pecsét helyett azt is elfogadják), én bíztam benne, hogy másnap nyitva lesznek. 
A buszig volt még 20 percünk, azt jól megérdemelt üldögéléssel töltöttük a megállóban. Szombathelyen nagyon fájdalmas volt visszabattyogni a szállásra, de foxszal vettünk fájdalomdíjként jégkását. Aznap este nem mentünk már sehova, vacsorára pizzát és hamburgert is inkább rendeltünk a szállásra. Átbeszéltük a másnapot, fox úgy döntött, hogy nem vállalja be, amit abszolút megértek, nekünk is okosabb lett volna feladni, de sajnos nem olyan fából faragtak minket. A vízhólyagokat igyekeztem kilyukasztani, és csak azzal az eggyel nem bírtam, amelyik a túra alatt is a legfájdalmasabb volt, és tudtam, hogy az másnap is minden egyes lépésnél baromira fájni fog. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s