A 16-os szakasz második felét másnap jártuk be. Mivel az előző nap végére teljesen beázott a cipőm és majdnem szétfagytam, sokkal jobban beöltöztem. És milyen jól tettem! Jóval hidegebb volt az idő, mint előző nap.

2022. február 6. vasárnap
Mikor reggel felkeltem az ébresztő hangjára, kacérkodtam a gondolattal, hogy visszadőlök és felvetem Foxnak, hogy fújjuk le a túrát, toljuk át következő vasárnapra, és csak lustálkodjunk. Tudtam, hogy egész nap lelkiismeretfurdalásom lett volna, és amúgy is sokkal jobb az erdőben túrázni, mint otthon punnyadni.

Eggyel korábbi HÉV-vel mentünk Szentendrére, mint előző nap, hogy elérjük a pilisszentlászlói buszt. Azon nem győzök csodálkozni, mennyire nagy kiterjedésű Szentendre: már majdnem Pilisszentlászló határában jártunk, és még mindig Szentendre volt a megállók neve. A faluban a Jánošíkova Krčmaban alaptáboroztunk, egy kávé után indultunk csak neki az előttünk álló Szent László-hegynek.

Alig indultunk el, egy cuki favadmalaccal találkoztunk és egy erdei telefonon verseket hallgathattunk.

Az előző napi élményekből tanulva kamáslit vettem fel. Van humorérzéke az időjárásnak, mert lefagyott a sár, és eleinte inkább a jég okozott problémát. Kezdetnek fel kellett másznunk a Pap-réti erdészházhoz, és az út nagyja vagy jeges volt és felfelé vezetett, vagy havas és lefelé. 😀 Egy kis beton jutott csak a kettő között.

Az erdészház melletti pihenőnél kicsit pihentünk és sütiztünk. Utána széles erdei úton mentünk tovább, ami hamar keskeny ösvénnyé szűkült, és egy meredek hegyoldalban vezetett. Annyira szűk volt, hogy ha jöttek szembe, inkább megálltunk és megvártuk, míg elmennek. A sár miatt néha para volt, de kellő óvatossággal azért járható volt.

Ahogy a hegy árnyékos oldalára értünk, a sarat hó váltotta fel, és újra téli csodavilágba csöppentünk. Lenézve a fák között valamennyire látszott a Duna és Vácból egy pici. A levegő csípős volt, igazi téli hangulat volt.

Ez volt a kéknek az a szakasza, ahol gyakorlatilag rétről rétre haladtunk. Kezdetnek a Pap-rétre másztunk fel, onnan egy köpésre volt a Palócki-rét, volt még a Vízverés nyerge a Madas László emlékkővel, aztán a Sóstói-rét.

A Vízverés nyerge után jött egy olyan rész, amit megszenvedtem. Egy meredek, keskeny ösvényen kellett leereszkedni egy széles erdészeti útra, de a kis utacska jeges volt.

Fox állította, hogy nem csúszik, de annyira féltem attól, hogy elesek, hogy tyúklépésben másztam le. Nem szoktam félni túrákon, de itt valami elemi rettegés kapott el, pedig a legrosszabb, ami történhetett volna, hogy seggre ülök. Nagyon örültem, amikor végre leértem.

Megpróbáltatásaim jutalmaként hamarosan a Moli pihenőhöz értünk, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a Dunakanyarra és a Pilisre. Azt hiszem, a Dobogókőt is megtaláltam nézelődés közben.

Innen megint lefele vitt az út, egy darabig elég meredeken. Kicsit még botladoztunk és csúszkáltunk, aztán egy széles, kanyargós útra tértünk rá, amin szinte szaladni lehetett.

Még egy utolsó emelkedő, és a Nagy-Villámon jártunk. Ide már közel volt a parkoló, a visegrádi vár és a bobpálya, úgyhogy hirtelen sok ember lett körülöttünk. Azt elhatároztuk, hogy a Nagy-Villám tetején lévő kilátóba nem megyünk fel, másztunk már eleget és már láttuk a kilátást. A Vadászcsárdához ettől függetlenül fel kellett sétálnunk pecsételni. Fura volt, hogy sehol nem láttuk a pecsétjelet. Ha nincs letöltve a kéktúra app és nem olvasom el előre, csak a jelek alapján nem tudtam volna, hogy itt pecsételni kell.

Visszabattyogtunk a kékre, és újabb dagonyán másztunk fel a várhoz. Ott láttuk csak, hogy egyébként az egész sáros, csúszós kalandot kihagyhattuk volna, mert az étteremtől a várig egy autóút is vitt. Nem baj, szeretjük a kihívásokat.

Nem álltunk meg nézelődni, siettünk tovább a vár melletti ösvényen a kompkikötő felé. Nemsokára indult egy komp Nagymarosra, amit megpróbáltunk elérni. Lett volna egy óra múlva is, és ha nem érjük el az előzőt, akkor beültünk volna valahova, de jó lett volna korán hazaérni.

A kálvárián már szinte szaladtunk. Már látszott a kikötő fentről, és nekünk már csak 10 percünk volt odaérni. Átvágtattunk az utcákon, én vettem a jegyeket, Fox addig pecsételt (a jegypénztár mellett volt a pecsét). Elértük a kompot. Meglepően gyors volt az átkelés, nem lehetett 10 perc sem összesen. Megvolt a hangulata a Dunán való átkelésnek, ekkor éreztük igazán, hogy innentől a Duna másik felén túrázunk majd. Jobban a kéktúra felének érződött ez, mint amikor valóban a felénél jártunk.

A vonatra sem vártunk sokat, még világosban szálltunk fel rá. Mióta bevezették az emeletes vonatokat ezen a szakaszon, nem jártam erre, úgyhogy nagy élmény volt a magasból nézelődni. Olyan dolgokat láttam, amiket sima vonatból nem, teljesen más volt a táj.

Fél 6-kor már az albérletben voltunk, egész gyorsan megjártuk ezt a túrát. Befejeztük a 16-os szakaszt, és összesen 629 km van mögöttünk, ami a teljes kéktúra 54%-a.