A 23-as szakasz első túrája egy kicsi túra volt, a második egy kétnapos, turistaházban alvós alkalom volt. A pünkösdi hétvégére terveztük be, hogy legyen időnk túrázni és Fox anyukájánál is időt tölteni. Hamarabb érkeztünk Borsodba, már csütörtök este, és arra nem számítottunk, hogy már érkezésünk után nem sokkal kiscicát fogunk menteni. Egy koszos, beteg vörös kiscica szaladt oda hozzánk egy éjszakai cigiszünet alatt a kerítéshez, át a forgalmas autóúton.

Éjszakára a fás kamrába zártuk, pénteken pedig gőzerővel próbáltuk befogadó szervezetet találni neki. Hatalmas szerencsénkre a “Kazincbarcika – utca cica ivartalanítás és mentés” a teltház ellenére is tudta fogadni, így az állatorvosi vizsgálat után átadtuk az addigra Sziréna Vilmos névre keresztelt kiscicát. Azóta lett pótmamija a csapatban, és nagyon szépen kikupálódott, olyan, mint egy kis plüsscica. Az alatt a rövid idő alatt is nagyon megszerettük a kis szarost.

2023. május 27. szombat
Reggel 8 után nem sokkal a Bélapátfalvára tartó buszon ültünk, ahova 9 körül meg is érkeztünk. A Coopba még beugrottam, mert fogkrémet elfelejtettünk elrakni. Nagy volt a sürgés-forgás a bolt körül, az áruház tele volt vásárlókkal, a piacon is nagy volt a nyüzsgés – mindenki pünkösdre vásárolt be. A Vörösbarát sörözőben kávéztunk, aztán elindultunk a 22 km-es túránkra.

Bélapátfalván még erősen fújt a szél, csak a településről kivezető autóúton kívánkozott le a pulcsi, és cipzáraztam le a túranadrágom szárát. Tűzött a nap, úgyhogy bekentem magam naptejjel, ami jó ötletnek bizonyult, mert így is lepirultam kicsit a második nap végére.

Egy üdülőtelepen haladtunk át. A Lak-völgyi-tó partján sétáltunk el, itt található a Szomjas Csuka vendéglő, ahol a második bélapátfalvai pecsét van, de még zárva volt. Nem messze a szalonnasütőhelyeken már kisebb tömeget találtunk, akik kora reggel már piknikeztek. Hamarosan beértünk a sűrű erdőbe, ahol egy kihelyezett papíron medve jelenlétére figyelmeztették a kirándulókat, és tippeket osztottak meg, hogyan érdemes viselkedni, ha medvével találkoznánk. Spoiler: nem találkoztunk medvével.

Az esős tavasz megtette a hatását, az aljnövényzet burjánzott. Egy ideig még olyan úton mentünk, amin látszott, hogy egykor betonút volt, és láttuk is jeleit annak, hogy itt valaha gyerektábor működött. Találtam egy facebook oldalt, ahol néhány képet lehet találni róla, mi közelről nem néztük meg, le kellett volna térni a túraútról, és eléggé ki volt számolva az időnk.

A túra elején valahogy nehéznek éreztem a testem, kényelmetlen volt a hátizsák (pedig nem pakoltam túl), és nehezemre esett a séta. Egy ponton ittam egy energiaitalt, az segített, és később elmúlt ez az ólmosságérzet, de nagyon féltem, hogy így maradok. Volt már ilyenre példa a Csókakő-Gánt szakaszon, és az nem volt jó élmény. Most szerencsére túllendültem rajta pár kilométer után.

Hosszabb emelkedő következett, ami sok helyen csúszós, sáros is volt, és a levegő is kezdett fülledt, párás lenni. Felküzdöttük magunkat Horst Ostenburg és társának sírjához, akik német katonák voltak, és 1945-ben estek el. Itt tartottunk egy csokiszünetet. Ez egy meglepően forgalmas erdei csomópont, innen lehet eljutni Szilvásváradra is, de mi a másik irányba, egy újabb emelkedőn folytattuk utunkat.

Innentől még vadregényesebb volt a táj, mindenhol égigérő bükkfák, víznyelők, fehérlő mészkősziklák. Egy természetvédelmi őrkunyhónál ittuk meg a délutáni kávénkat, aztán egy kilátóhelyre is felmásztunk, ami csak kis kitérő volt a kékről, ha minden igaz, ez volt az Őr-kő.

Újabb mászás, a Pes-kő-kaputól újabb kilátás a végtelen lombkoronamezőre, aztán végre eljutottunk a cserepes-kői barlanghoz. Több társaság is itt tartotta a pihenőjét éppen, mi kivártuk, amíg mindenki továbbáll, addig szendvicseztünk.

Benéztünk a barlangba is, amiről úgy hallottam, éjszakai szállásként annyira nem alkalmas, mert a pelék vették birtokukba, és éjszaka nagyon hangosak. Bekukkantva nem volt annyira bizalomgerjesztő a látvány: fatákolmány a földön ágyak gyanánt, ismeretlen eredetű polifómok, a tető pedig teljes egészében körben van fóliázva, a fólián pedig több ponton is annyi víz volt, hogy attól féltem, akármikor a fejemre zúdulhat. Lehetne egy nagyon hangulatos kis barlangszállás, de inkább csöveslaknak tűnt sajnos. Pedig olvasgattam már róla beszámolókat, és gondolatban mindig lehurrogtam azokat, akik negatív véleménnyel voltak a barlangszállásról, de utólag belátom, hogy igazuk van.

A barlangtól nem messze csodás panoráma tárult elénk, ahol jó lett volna több időt eltölteni, de este 7-ig át kellett venni a szobánkat Bánkúton, úgyhogy csak áthaladva gyönyörködtünk benne. Tartottunk egy gyors fejszámolást, hogy eddig mennyit tettünk meg, mennyi van még hátra, és milyen gyorsan mennünk, és a matek szerint bele kellett húznunk, hogy időben a turistaházhoz érjünk.

A Tar-kőig nagyjából ez nagyjából úgy nézett ki, hogy erőltetett menetben másztunk, aztán kicsit szusszantunk, hogy tovább mászhassunk. Ismerős terepen jártunk, egyszer voltunk egy négynapos bükki hétvégén a kószákkal, akkor voltunk a Tar-kőnél és a Három-kőnél is. Emlékszem, akkor azon gondolkoztam, hogy majd egyszer, ha elkezdjük a kéktúrát, akkor pont a másik irányból fogjuk bejárni ezt a részt, és így is lett. Azóta módosult is az útvonal, 2022. decembere óta a kék elkerüli a Három-kőt “a természet védelme és a további károk elkerülése érdekében”. A Tar-kő kilátóját eddig sem érintette, de ha már ott jártunk, ezt a kis kitérőt még beiktattuk. Nem kellett csalódnunk, most is gyönyörű volt, bár a tarvágások kiterjedése csak nőtt, mióta itt jártunk 2017-ben.

Könnyebb szakasz következett, réteken vitt minket az út: a Zsidó-rét lankái között gyorsan tudtunk haladni. Egykor legeltetés miatt irtották ki itt a bükköst, ma ritka növények lakóhelye. A töbrök szaggatta rét szemet gyönyörködtető látvány.

A rétről betonútra értünk ki, aztán kavicsos út váltotta fel az autóutat. Továbbra is víznyelők mellett haladtunk el, és már igen közel jártunk Bánkúthoz. Ennek nagyon örültünk, mert már mindkettőnk lábát törte a cipő.

A Faktor-rét Madonnája már tényleg az út végét jelezte. A turistautak hamarosan egybeértek, de még egy emelkedőt meg kellett másznunk, mielőtt Bánkútra értünk. A tetőre felérve viszont már csak lefele kellett mennünk, és ott voltunk a turistaház előtt. Fél 7 előtt odaértünk, nem is rossz! Az étterem részen kellett bejelentkezni, de ha már ott voltunk, leültünk meginni egy győzelmi fröccsöt és pálinkát is. A fáradtság és az alkohol eredményeképpen nehézkesen mozogva jutottam fel a szobánkba, ami persze a turistaház legfelső szintjén volt, egy meredek lépcső után.

Egy frissítő zuhany után este még kiültünk a társalgóba sörözni (vittem gluténmentes sört), aztán amikor besötétedett, megnéztük a csillagokat is. A turistaház nem okozott csalódást, a közös zuhany és társalgó igényes, a szoba pici, de egy éjszakára bőven jó volt. Az egyetlen kellemetlenség a mosdó távolsága volt, a legfelső szintről elég hosszú út volt lemenni pisilni. Éjszaka kicsit fáztunk, ezért felcsavartam a fűtést, amit pár óra múlva nem győztem visszacsavarni, olyan meleget csinált. A szobák falai vékonyak, de mi is és valószínűleg a szomszédaink is eléggé ki voltak dőlve, úgyhogy aludtunk, mint a bunda.

904 km és a táv 77%-a volt már mögöttünk, ehhez tettünk még hozzá pár kilométert másnap.