2025. szeptember 15. hétfő
Reggel korán keltünk, fél 7-re jött értünk a busz, ami kivitt a reptérre. 10:25-kor indult csak a járatunk, de be kellett csekkolni a bőröndöket, amire rá kellett számolni időt. Végül jól is jött ki, hogy hamar odamentünk: Fox tudott venni egy új bőröndöt (a töröttet otthagyta egy kuka mellett), és még abból se lett nagy kalamajka, hogy az egyik útitársunk “elveszett”. Ez utóbbi akkor és ott elég para volt, nem tudtuk elérni telefonon, és senki se látta egy ponton túl. Még a hangosba is bemondattuk a nevét – ez mondjuk spanyolul történt, olyannyira eltorzították a nevét, hogy én se jöttem volna rá, hogy magyar embert keresnek. Végül a csapat ketté vált, páran hátramaradtak a bőröndfeladásnál, mi többiek átmentünk a securityn, és láss csodát, megtaláltuk az útitársunk. Kiderült, hogy valamiért egy túlbuzgó reptéri asszisztens úgy ítélte meg, hogy idősebb lévén segítségre szorul, és átkísérte a securityn. Útitársunk hiába tiltakozott, mert nem beszéltek közös nyelvet. Minden jó, ha a vége jó, egyesült a csapat, már csak fel kellett szállnunk a gépre.

Természetesen ablak mellett ültem a gépen. Útközben sokat nézelődtem, eleinte az Andok vonulataiban gyönyörködtem, majd az amazóniai esőerdőt bámultam. Eszméletlen látvány, de szomorú volt a rengeteg erdőirtást látni: több helyen füstcsíkok jelezték az aktív irtási területeket. Nagyon lelombozó volt.

Puerto Maldonadó aprócska repterén leszállva egy digitális táblát láttam még a gépből, amin nem tudtam eldönteni, hogy 24 vagy 34 fokot ír-e. Ahogy kiszálltunk a gépről, egyértelművé vált: azonnal megcsapott a párás forróság, amiben az ember azt érzi, hogy megfullad. Úgy éreztem magam, mint egy csapdába került állat, mert innen nem nagyon volt szabadulás, és visszasírtam a limai időjárást.

Egy kisbusz jött értünk, aminek a tetejére dobálta fel sofőrünk a bőröndöket. Elborzadva figyeltük, ahogy röpködtek a súlyos táskák, és nagyon reméltük, hogy mind épségben megérkezik a szállásra. Útközben András mesélt nekünk a városról és a környékről.

Puerto Maldonado csupán 55 kilométerre fekszik a bolíviai határtól a Madre de Dios folyó partján, a perui Amazonas kapujának is hívják. Település itt csak 1902 óta található, amikor a perui kormány az esőerdők kiaknázására bizottságot hozott létre, és egy állomást alapítottak a helyén. A 19. században kaucsukot csapoltak ezen a környéken, az ide érkező munkások a helyiek számára addig ismeretlen betegségeket hurcoltak magukkal, több járványt is kirobbantva.

Ma szegény környékről beszélhetünk, ahol virágzik az illegális aranybányászat az esőerdőben – ezt általában modernkori rabszolgatartásként kell elképzelni, mert akik munkásként odakerülnek, tőlük elveszik az irataikat, és nem ritka, hogy megölik azokat, akik szabadulni próbálnak – Peruban sokaknak van fegyvere, nem nehéz beszerezni.

Mi is láttuk a buszból, hogy nem egy gazdag helyre érkeztünk, de mi a város egy jobb hoteljében szálltunk meg, a Hotel Cabana Quintában, ami európai szemmel nézve is rendben volt, bár azért nem mondanám nagyon magas kategóriának. A szobánk hatalmas volt, még külön ülősarkunk is volt, a légkondi pedig bár baromi hangos, de életmentő a hőségben. Melegvíz egyáltalán nem volt, de ebben a melegben nem is volt rá igényünk.

A város maga elég lepukkant, rengeteg a motoros és a tuktuk, és a közlekedése egy eszméletlen káosz, de valahogyan mégiscsak működik. Teljesen elvarázsolt ez a közlekedési módi, de tényleg nem értem, hogyan működhet. Az utcák tele vannak emberekkel, akik itt élik a szociális életüket, boltok, bódék elé telepednek ki, az utcán főznek és azt árulják. Ez még irigylésre méltó is lehet, arra viszont felszisszentünk, hogy az egész csirkék csak úgy mindenféle hűtés nélkül lógnak a bódékban, európai szemmel ez nagyon no-no.

Állandó a hangzavar, a dudálás, erősek a szagok, nagy a tömeg – dolgok, amik kultúrsokként szokták érni az embert a harmadik világ országaiban, az itt erősen jelen volt. Be kell valljam, ezen a ponton még számomra is nagyon idegen volt ez a világ, és kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam. Pláne amikor tettünk egy megállót a piacon, a fenébe kívántam már megint az alkudozást, nem is vettem inkább semmit.

De előtte még elmentünk ebédelni. Az El Califa Restaurant Cevicheria egy hatalmas étterem, ahol valami finom helyi gyümölcsből készített levet ittunk, és olyan sajtot ettem, ami a legfinomabb étkezésem volt az egész perui út során.

Tartottam tőle, hogy gluténmentes vegaként mit fogok enni Peruban, de szerencsére sok rizst és főzőbanánt esznek köretnek, ami nekem pont ideális volt. A kenyér annyira nem népszerű szerencsére.

Ebéd után sétáltunk még egyet, ekkor jártunk a piacon is, utána mentünk fel a kilátóba megnézni a naplementét. Nos, amikor a túraleírást olvastam, hogy az “Obelisco kilátótorony tetejére is felmehetünk, ahonnan gyönyörű kilátásunk lesz a várost körülölelő erdőről”, akkor egészen más elképzelésem volt erről a programpontról. Azt hittem, egy erdei kilátóba mászunk fel, ehhez képest a város kellős közepén lévő furcsán futurisztikus torony tetejére lépcsőztünk fel, ami egyébként a brazildió fáját hivatott megidézni.

Körülöttünk a romosság különböző állapotát reprezentáló lakó- és ipari épületek, forgalmas autóút, valahol egy meccs is folyt éppen egy focipályán. A távolban a folyó kanyarulatánál már látszik az esőerdő, de jóval távolabb, mint amire számítottam.

A naplemente persze elképesztő szépséges volt, nem is tudom, láttam-e ennyire nagynak a nap korongját, mielőtt lebukott volna a horizonton.

Az estét egy kis iszogatással zártuk a csapat partizásra fogékonyabb részével. Pisco sourt ittunk meg epres caipirinhát. Egyszer csak megjelent egy vörös kiscica is, akit alaposan végigsimogattunk, ő volt az első dél-amerikai cica, akit simiztem.

Maga a bár is érdekes volt egyébként, ott is nagyon jellemző volt a mañana-mentalitás: páran rendeltek ételt, az mintha sosem akart volna megérkezni, és a koktéljaink is olyan sokáig készültek, hogy érdemes volt már akkor kikérni a következőt, amikor megérkezett az előző rendelés. A kedvencem még a bár melletti gyorskajás bódé volt, ahol genitália alakú fánkokat lehetett vásárolni.

Éjszaka a klímának hála bírtunk aludni, de olyan hangos volt, hogy be kellett raknom a füldugót.