hát huh. Ez nem volt egy egyszerű. Korábban már említettem, hogy van jó futás meg rossz futás. A tegnapi Vivicitta 10 km számomra egyértelműen rossz futás volt. Ennek köze nincs a szervezéshez, egyszerűen arról van szó, hogy végig borzasztóan éreztem magam, agyban nem voltam ott, és egy hatalmas mélypont volt az egész verseny, alig volt pár perc, amikor tényleg élvezni tudtam a futást.
Őszintén beismerem, alaposan kicsesztem saját magammal, előző este ugyanis spontán iszogatást tartottunk a lányokkal, és én hülye, ahelyett, hogy éjfélkor hazamentem volna kialudni magam, hajnal 2 után indultam haza. Reggel természetesen fejfájással ébredtem, ideális állapot egy jó futáshoz.
Igyekeztem rendbe szedni magam, ettem, ittam egy rakás vizet, feküdtem és aludtam, amíg lehetett. Mire indulni kellett, nagyjából már jól voltam, de állandóan szomjas voltam. A verseny előtt feltöltöttem a vizespalackomat, elbúcsúztam foxtól, aki volt olyan kedves, és kijött szurkolni, aztán beálltam az 5-ös szektorba. Innen azok a futók indultak, akik úgy tervezték, hogy 6 percnél lassabban futnak le egy km-t. Hogy is mondjam, én 8 perc alatt szoktam, ami elég gyenge, javítanom kell rajta. Amitől nagyon féltem, mióta megtudtam, hogy létezik, az a záróbusz. A mezőny végén indult, és 7perc 30 mp/km tempóval haladt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a busz gyorsabban halad, mint én, úgyhogy valós volt a félelmem, hogy utolér.
 |
| Erre futottunk. Katt a nagyobb képért forrás: http://www.futanet.hu/cikk/31-vivicitta-varosvedo-futas-2016/-39 |
Három hullámban indultunk, én a harmadikban a lassú futókkal. Annak nagyon megörültem, hogy fox még odajött a kordonhoz integetni egyet. Kezdődött a futás. Hát. Borzasztóan demotiváló, amikor más sem történtik, mint folyamatosan hagynak le a többiek. Próbáltam keresni valakit, akivel fel tudom venni a tempót és követni, de akit kinéztem, az elég hamar meg is állt, a többiek meg számomra tarthatatlan tempót diktáltak. Mire elértük a 2 km-t, izzadtnak és kimerültnek éreztem magam. 3km-nél őszintén elgondolkoztam, hogy megállok és bevárom a záróbuszt, de végül nem adtam fel. Még nem értük el az első frissítőhelyet, mikor nekem már alig volt vizem. Az egyik futó figyelmeztetett is, hogy figyeljek a vízre. 4 km-nél volt a frissítő, jól esett, de pár méter után ugyanolyan szomjas voltam. Akkor már a távolban megpillantottam a záróbuszt, de nem bírtam gyorsítani.
Innentől a futásom másról sem szólt, mint hogy menekültem a záróbusz elől. 😀 Úgy voltam vele, hogy ha a Lánchídon átérek, akkor már van esélyem, hogy befejezzem a versenyt. Lassan elértem a 7 km-t, akkor eldöntöttem, hogy oké, engem most már nem ér utol az a kurva busz, ha már ideáig eljutottam, akkor olyan nincs, hogy érem nélkül megyek haza. Próbáltam kicsit gyorsítani, az pluszban motivált, hogy nem volt már messze a második frissítőpont. Innentől jött a java: amikor tudod, hogy már nincs sok hátra, de még fel kell futni a Margit hídra, és hiába érsz a szigetre, onnan még 1 km a cél. Viszont ahogy felértem a hídra, hiába voltam fáradt, a korlátnál álló szurkolók bíztatása tartotta bennem a lelket. Nem hittem volna, hogy ennyit számít. Volt egy idősebb férfi, pacsinál megszorította a tenyerem és azt mondta, hogy innen már csak egy kanyar meg a célegyenes, menni fog. Basszus ennyi, egy szorítás meg egy biztató mondat annyi erőt adott, ami hihetetlen. Meg a többi drukkoló és pacsizó ember, minden kedves szótól mosolyognom kellett, és a végére majdnem elsírtam magam, annyira jólesett és annyira szükségem volt a biztatásra. (Kb. most is bekönnyezik a szemem, annyira sokat számított.) Tényleg elmondhatatlan érzés. Iszonyat hálás vagyok mindenkinek, aki vette a fáradságot hogy ismeretlen futóknak hajrázzon, komolyan.
800 m-re céltól az ember már csak azt látja maga előtt, hogy lassan végre megállhat. A cél olyan távolinak tűnt, de tudtam, hogy basszus, most már megcsináltam. Megláttam a mosolygó foxot az kordon mellett, az elég erőt adott az utolsó pár méterhez. Amikor beértem, mosolyogtam, mert basszameg, sikerült! Megkaptam az érmet és a befutócsomagot, aztán lerogytam a fűbe. 1óra 20 perc 33mp alatt teljesítettem a távot, utánam még 16 ember ért célba, szóval a sereghajtók közé tartozom, de az a helyzet, hogy nem tudom emiatt bénának érezni magam. Voltak, akik be se értek. A legtöbben meg se próbálták. Jövőre gyorsabb leszek, most pedig büszke vagyok az idei eredményemre. Tavaly 2,5 km-en indultam, bő 3 hónapja futok heti egyszer, én nem érzem rossznak ezt a teljesítményt.
Tanulságos volt ez a verseny. Ezelőtt nem futottam betonon, és nem volt egy jó élmény, eléggé megfájdult a hátam. Megtapasztaltam, lelkileg mennyire megterhelő egy verseny, mennyire rossz lemaradni, de azt is, mennyire támogatóak az emberek. Legközelebbre igyekszem valami taktikát követni, nem csak futni bele a nagyvilágba és a túlélésre hajtani. És legközelebb kipihenten állok csak a rajthoz. És természetesen hiába gondoltam futás közben végig azt, hogy én ezt soha többet, futni se fogok soha, bizony lesz következő.
Mert akármilyen szenvedés volt, akkor is megérte.
Utazósdi 
hatalmas riszpekt! én csak ált. suliban futottam, akkor elég jó voltam, de utána valahogy megutáltam, nekem nagyon uncsi. és pár méter után levegőt se kapok 😀
KedvelésKedvelés
Köszönöm, köszönöm 🙂 Én mindig is szerettem futni, csak sokáig nem csináltam. Akkor utálom, amikor rossz passzban vagyok és elfáradok, de még futnom kell. 😀 De totál meg tudom érteni, hogy unod, elég monoton, ha az ember nem foglalja le magát valamivel.
KedvelésKedvelés