31. Vivicitta futás, 10 km

hát huh. Ez nem volt egy egyszerű. Korábban már említettem, hogy van jó futás meg rossz futás. A tegnapi Vivicitta 10 km számomra egyértelműen rossz futás volt. Ennek köze nincs a szervezéshez, egyszerűen arról van szó, hogy végig borzasztóan éreztem magam, agyban nem voltam ott, és egy hatalmas mélypont volt az egész verseny, alig volt pár perc, amikor tényleg élvezni tudtam a futást.

Őszintén beismerem, alaposan kicsesztem saját magammal, előző este ugyanis spontán iszogatást tartottunk a lányokkal, és én hülye, ahelyett, hogy éjfélkor hazamentem volna kialudni magam, hajnal 2 után indultam haza. Reggel természetesen fejfájással ébredtem, ideális állapot egy jó futáshoz. :/ Igyekeztem rendbe szedni magam, ettem, ittam egy rakás vizet, feküdtem és aludtam, amíg lehetett.
Mire indulni kellett, nagyjából már jól voltam, de állandóan szomjas voltam. 

A verseny előtt feltöltöttem a vizespalackomat, elbúcsúztam foxtól, aki volt olyan kedves, és kijött szurkolni, aztán beálltam az 5-ös szektorba. Innen azok a futók indultak, akik úgy tervezték, hogy 6 percnél lassabban futnak le egy km-t. Hogy is mondjam, én 8 perc alatt szoktam, ami elég gyenge, javítanom kell rajta. Amitől nagyon féltem, mióta megtudtam, hogy létezik, az a záróbusz. A mezőny végén indult, és 7perc 30 mp/km tempóval haladt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a busz gyorsabban halad, mint én, úgyhogy valós volt a félelmem, hogy utolér. 

Erre futottunk. Katt a nagyobb képért forrás: http://www.futanet.hu/cikk/31-vivicitta-varosvedo-futas-2016/-39
Három hullámban indultunk, én a harmadikban a lassú futókkal. Annak nagyon megörültem, hogy fox még odajött a kordonhoz integetni egyet. Kezdődött a futás. Hát. Borzasztóan demotiváló, amikor más sem történtik, mint folyamatosan hagynak le a többiek. Próbáltam keresni valakit, akivel fel tudom venni a tempót és követni, de akit kinéztem, az elég hamar meg is állt, a többiek meg számomra tarthatatlan tempót diktáltak. Mire elértük a 2 km-t, izzadtnak és kimerültnek éreztem magam. 3km-nél őszintén elgondolkoztam, hogy megállok és bevárom a záróbuszt, de végül nem adtam fel. Még nem értük el az első frissítőhelyet, mikor nekem már alig volt vizem. Az egyik futó figyelmeztetett is, hogy figyeljek a vízre. 4 km-nél volt a frissítő, jól esett, de pár méter után ugyanolyan szomjas voltam. Akkor már a távolban megpillantottam a záróbuszt, de nem bírtam gyorsítani. 

Innentől a futásom másról sem szólt, mint hogy menekültem a záróbusz elől. 😀 Úgy voltam vele, hogy ha a Lánchídon átérek, akkor már van esélyem, hogy befejezzem a versenyt. Lassan elértem a 7 km-t, akkor eldöntöttem, hogy oké, engem most már nem ér utol az a kurva busz, ha már ideáig eljutottam, akkor olyan nincs, hogy érem nélkül megyek haza. Próbáltam kicsit gyorsítani, az pluszban motivált, hogy nem volt már messze a második frissítőpont. Innentől jött a java: amikor tudod, hogy már nincs sok hátra, de még fel kell futni a Margit hídra, és hiába érsz a szigetre, onnan még 1 km a cél. Viszont ahogy felértem a hídra, hiába voltam fáradt, a korlátnál álló szurkolók bíztatása tartotta bennem a lelket. Nem hittem volna, hogy ennyit számít. Volt egy idősebb férfi, pacsinál megszorította a tenyerem és azt mondta, hogy innen már csak egy kanyar meg a célegyenes, menni fog. Basszus ennyi, egy szorítás meg egy biztató mondat annyi erőt adott, ami hihetetlen. Meg a többi drukkoló és pacsizó ember, minden kedves szótól mosolyognom kellett, és a végére majdnem elsírtam magam, annyira jólesett és annyira szükségem volt a biztatásra. (Kb. most is bekönnyezik a szemem, annyira sokat számított.) Tényleg elmondhatatlan érzés. Iszonyat hálás vagyok mindenkinek, aki vette a fáradságot hogy ismeretlen futóknak hajrázzon, komolyan

800 m-re céltól az ember már csak azt látja maga előtt, hogy lassan végre megállhat. A cél olyan távolinak tűnt, de tudtam, hogy basszus, most már megcsináltam. Megláttam a mosolygó foxot az kordon mellett, az elég erőt adott az utolsó pár méterhez. Amikor beértem, mosolyogtam, mert basszameg, sikerült! Megkaptam az érmet és a befutócsomagot, aztán lerogytam a fűbe. 1óra 20 perc 33mp alatt teljesítettem a távot, utánam még 16 ember ért célba, szóval a sereghajtók közé tartozom, de az a helyzet, hogy nem tudom emiatt bénának érezni magam. Voltak, akik be se értek. A legtöbben meg se próbálták. Jövőre gyorsabb leszek, most pedig büszke vagyok az idei eredményemre. Tavaly 2,5 km-en indultam, bő 3 hónapja futok heti egyszer, én nem érzem rossznak ezt a teljesítményt.

Tanulságos volt ez a verseny. Ezelőtt nem futottam betonon, és nem volt egy jó élmény, eléggé megfájdult a hátam. Megtapasztaltam, lelkileg mennyire megterhelő egy verseny, mennyire rossz lemaradni, de azt is, mennyire támogatóak az emberek. Legközelebbre igyekszem valami taktikát követni, nem csak futni bele a nagyvilágba és a túlélésre hajtani. És legközelebb kipihenten állok csak a rajthoz. És természetesen hiába gondoltam futás közben végig azt, hogy én ezt soha többet, futni se fogok soha, bizony lesz következő. 

Mert akármilyen szenvedés volt, akkor is megérte.      

2 hozzászólás

  1. hatalmas riszpekt! én csak ált. suliban futottam, akkor elég jó voltam, de utána valahogy megutáltam, nekem nagyon uncsi. és pár méter után levegőt se kapok 😀

    Kedvelés

  2. Köszönöm, köszönöm 🙂 Én mindig is szerettem futni, csak sokáig nem csináltam. Akkor utálom, amikor rossz passzban vagyok és elfáradok, de még futnom kell. 😀 De totál meg tudom érteni, hogy unod, elég monoton, ha az ember nem foglalja le magát valamivel.

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) merenwen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s