Eesti tour – day 05, Viljandi – Sooma

2017.06.25. vasárnap

Bőséges reggelit kaptunk vendéglátónktól, esélyünk se volt éhesen felkelni az asztaltól. Újra felpakoltuk a bicikliket, majd elbúcsúztunk. Szívesen szállnék meg újra itt, jó élmény volt. 

A belváros felé vettük az irányt. Úgy éreztük, mielőtt belevetjük magunkat a Sooma nemzeti park mocsarába (szó szerint, ez egy mocsárvidék), ésszerű lenne naptejet és szúnyogriasztót beszereznünk. Az arcom már így is leégett, az orrom piros volt, mint egy bohócé, és az állandó menetszéltől és naptól úgy kiszáradt a bőröm, hogy csípte a krém. 
Viljandi óváros szökőkúttal és a víztoronnyal
Becsorogtunk az óváros környékére egy gyors internetcsekkolásra (Viljandiban meglepően kevés a szabadtéri wifi, mármint az észt sztenderdhez képest) és megkeresni a cicatappancsot a falon, de ahogy már írtam, a tourinformos lánytól megtudtuk, hogy ellopták. Olyan szomorúak lettünk erre a hírre, hogy vettünk is egy-egy viljandis pólót. Legalább azon van cica. 

A városban kicsit fújt a szél, de nem volt vészes. Igen hamar kiderült, hogy valójában borzasztó brutál szél van, a városon kívül telibe kaptuk. A táj mesés volt, de nem nagyon tudtunk nézelődni, mert mindig arra kellett koncentrálni, hogy ne fújjon le a szél a bringáról. Alig haladtunk, a váltót úgy állítottam be, mintha hegymenetben lennék, pedig tök egyenes volt a terep, de csak így tudtam tekerni. Időnként tényleg éreztem, hogy kicsit odébb rakott a szél. Sose tapasztaltam ilyen erős és lankadatlan szelet. Nagyon kellemetlen volt. 
Suure-Kõpu mõis
Kõpáig, egy kis településig félúton tartott ez a szenvedés. Tudtuk, hogy van egy mõis, azaz uradalom a közelben, a Suure-Kõpu mõis. Az “észt” társadalom sokáig úgy nézett ki, hogy voltak az észt parasztok, meg voltak az urak, akik ezekben az uradalmakban éltek. Azért tettem idézőjelbe az észtet a társadalomnál, mert a nemesi réteg mindig az elnyomókból állt: németek, svédek, oroszok, észt nemesek gyakorlatilag nem is voltak. Lényeg a lényeg, némi kavargás után megtaláltuk ez az uradalmat, de nagy bánatunkra zárva találtuk. Visszamentünk a faluba, és a kisboltban vettünk sört, azzal enyhítettük a bánatunkat és fáradtságunkat. Alig tekertünk 20 km-t, mégis kivoltunk, széllel szemben nagyon-nagyon rossz biciklizni. Borzasztó rossz. Bezabáltunk egy zacskó csipszet, és újult erővel hagytuk el a kétségbeesés szélét. (Vagy szelét?)

>Hamarosan elértük a Sooma nemzeti parkot. Továbbra is fújt a szél, de legalább a táj még szebb lett. Még az útmenti áfonyát is megkóstoltuk. Sejtettük, hogy nincs végig betonút, mégse lettünk boldogok, amikor olyan 7 km után az út köves, murvás földúttá változott. Emiatt lassabban haladtunk, de a fák között legalább a szél is csitult. Nagyon ünneprontó volt, ahogy autók húztak el mellettünk hatalmas porfelhőt kavarva, nem is értettük, mi ez a nagy forgalom. 
Erdei iskola
Egy erdei iskolánál megálltunk, és kifeküdtünk az iskola udvarán lévő tóhoz. Felfedeztük, hogy ez egy ökoiskola, teljes önellátásra berendezkedve. Még nyuszikat és csirkéket is találtunk, és a pottyantós WC is a már megszokott módon komposztáló is egyben. Ezeket a WC-ket úgy kell használni, hogy az ember dolga végeztével meglocsolja a végterméket fűrészporral, így se szag, se legyek nincsenek. Annyira egyszerű, de zseniális megoldás.
Nyuszik! 
Az erdei iskola mellett volt egy teljesen indokolatlan kilátó, azt megmásztuk. 
Sooma
Az utolsó km-ek csak nem akartak elfogyni. Átváltottam meditatív üzemmódba, átgondoltam az életem, csak azt sajnálom, hogy utólag sosem emlékszem a világmegváltó gondolataimra. Arra emlékszem, hogy jött szembe egy srác gyalog, nagy túrazsákkal, és összemosolyogtunk, amitől még percekig nagyon boldog voltam. Sorstársnak éreztem. Aki a gondolataival összezárva szeli a kilométereket akár gyalog, akár bringán, az kénytelen nagyon közel kerülni önmagához, a saját gondolataid elől nem tudsz elmenekülni. Valószínűleg ugyanazt az állapotot éltük át. 

Nagy sokára feltűnt a Riis Rantso táblája. Juhé! Ez egy ranch, egy tanyaszerűség a semmi közepén. Riisa falu olyan 2 km-re található, de ez a falu 3-4 házat jelent. A legközelebbi olyan település, ahol mondjuk bolt is akad, az 10 km. 

Elsőre kicsit megijedtünk, mert nem találtunk senkit az épületek körül. Végül ráakadtunk egy pasasra, akiről később kiderült, hogy tőle lehet kenut bérelni, ő segített felkutatni a szállásadókat. Hamar meglettek, és megmutatták a szobánkat. Minden várakozásunkat felülmúlta, az egyik legigényesebb szoba volt, ahol megszálltunk, saját fürdőszobánk is volt. És volt wifi! Térerő viszont nem. Annyira tipikus észtes dolog. 😀 Állítólag az észt alkotmányban szerepel az internethez való hozzáférés mint az állampolgárokat megillető alapjog, a gyakorlatban is tele van free wifi-vel az ország. 

A konyha külön épület, nagyon jól felszerelt. Végig azzal számoltunk, hogy biztosan lesz valami étterem is a ranchon, hahaha, persze, hogy nem volt semmi ilyesmi. Ahogy már említettem, a legközelebbi bolt 10 km-re volt, de kétséges volt, hogy nyitva van még, és sok kedvünk nem volt még 20 km-t biciklizni. Inkább beértük a maradék kajáinkkal, ami nem volt sok, de a konyhából is használhattunk néhány alapanyagot. Ez egy nagy tapasztalat volt, hogy mindig azt hittük, biztos lesz valami étterem vagy kajaforrás, hát nem. Ha wifi mindenhol van is, kajával a biztonság kedvéért érdemes mindig készülni, főleg ha a mocsárba vagy kisebb városokba megy az ember. 

Átnéztem a konyhába kirakott szóróanyagokat, és úgy döntöttem, ha törik, ha szakad, én még elmegyek a közeli tanösvényre. A kenus embernél foglaltunk egy túrát este 10-re, Bogi maradt a szálláson pihenni meg főzöcskézni, én pedig elindultam, hogy meghódítsam a mocsárt. 
Bejárat
Riisán túl, a ranchtól 3-4 km-re kezdődött a tanösvény, biciklivel gurultam el odaág. Az út olyan volt, mint amit képeken láttam észtes órákon még az egyetemen: a mocsár felett deszkákból építettek utat, hogy az ember ne lépjen bele a mocsárba, de mégis meg tudja nézni. 
Kezdődik a mocsár
A tanösvény 4.8 km hosszú volt, egy nagy kört tett meg. Úgy alakították ki, hogy aki babakocsival vagy kerekesszékkel érkezik, az is be tudja járni egy részét, egy kb. 1,5-2 km-es szakaszon elég széles volt ehhez a deszkaút. A többi részen ennél jóval vékonyabb volt, egy ember fért el rajta kényelmesen. 
Kerekesszékesek is kényelmesen elférnek
Az elején kétszer is bevezetett az út az erdőbe, aminek nagyon nem örültem, mert bár szeretek az erdőben járni, de nem egyedül. 
Fenyves
Nagyon zavar, hogy a fáktól nem látok el messzire, és bármi mozoghat a bokrok között úgy, hogy észre se veszem. Para. 
Színkavalkád
Később, a mocsaras részre visszaérve találkoztam egy párral, ami kicsit megnyugtatott, mert lám, nem vagyok teljesen egyedül. Senkivel nem találkoztam ezután. Találtam egy tavacskát, a partján volt egy kis pad. A víz nagyon sötét volt, egyáltalán nem lehetett lelátni. Nem is mertem nagyon belenyúlni, csak kicsit tapicskoltam meg. 
Benne vagyok a mocsárban.
Utána egészen holtláposra váltott a táj, ami megint félelmetes volt. 
Holtláp


Végeláthatatlan mocsárvilág
Az út felénél volt egy kilátó. Onnan úgy tűnt, hogy sosem ér véget a mocsár. 
Víz van a deszkaút alatt
A fenti szakasz azért volt különösen para, mert a víz felett kellett átsétálni. Alá volt dúcolva a palló, de jelentősen megsüllyedt, amikor ráléptem. 
Virágok
Víz, mocsári növények, nyeszlett fák és cserjék váltottál egymást végtelen monotonitásban. Ha nem lett volna a deszkaút, könnyen el lehetett volna tévedni. Egyébként bámulatos volt a mocsár, ez a monotonitás a szépsége része. 

A mocsárvilágban egyébként gyakoriak az árvizek tavasszal. Ilyenkor az egész terület megújul. A szálláson volt egy fotóalbum, az elmúlt évek legnagyobb áradásait mutatta be. Teljesen víz alatt volt a ranch többször is.  
Úton a ranch fele. Bezzeg míg a mocsárban voltam, nem sütött ki a nap. 
Bogi épp akkor sétált ki az útig ellenőrizni, nem jövök-e visszafelé, mikor visszaértem. Meg is ijesztett, azt hittem, valami baj történt, de nem, csak kíváncsi volt, jövök-e, mert közben elkészült a rizottó. 

Vacsora után nem sok időnk maradt, közeledett a 10 óra. Megérkezett a kenus pasas. Kicsit meglepődtünk, mikor a mentőmellény felvétele után beültetett a kocsijába, amihez utánfutón egy rakás kenu volt csatolva. Azt hittük, a ranchról indulunk, de nem. Elkocsikáztunk a folyó egy fentebbi pontjára, ahonnan menetirányban volt a ranch. Mi még ekkor is azt hittük, hogy a kenus ember velünk jön, de kiderült, hogy a-a, ez nem vezetett túra, ez csak bérlés. Ooooké, végülis mi baj lehet? Elhelyezkedtünk a kenuban, kaptunk egy térképet, majd már a vízen voltunk, mikor a pasi még közölte, hogy a telefonszáma a térképen van, hívjuk, ha van valami. Visszakiabáltuk, hogy nálunk meg nincs telefon. 😀 Hát, ennyiben maradtunk. 

Volt nálam fényképező, de nem tudtam fotózni. A folyó meglehetősen szeszélyes volt abban a tekintetben, hogy nagyon sekély és nagyon mély szakaszok váltották egymást. Volt, hogy konkrétan leért a kenu alja, máskor a vízbe borult, de alig kilátszó egész fák kikerülésével küzdöttünk. Nagyon nyugodt volt a folyón lenni késő este, de még világosban, ám ugyanennyire volt félelmetes is. Én még életemben nem kenuztam, csak a józan paraszti eszemre tudtam hagyatkozni, amikor például eltűnt az “út” és három ösvény közül választhattunk a nádason át. Mellettünk hódok csobbantak a vízbe, lassan leszállt a sötétség, és megérkezett az eső sűrű cseppek formájában. A térképre nem tudtunk ránézni se szinte, mert a csónak azonnal elkezdett a part felé sodródni, ha nem kormányoztunk. Mondom, egyszerre volt félelmetes, szépséges és badass. 

Másfél óra kenuzást kértünk, szinte percre pontosan ennyi időt töltöttünk a vízen. Egy óra után kicsit kezdett unalmas lenni, pláne hogy azt se tudtuk, mennyi van még hátra. Nem tudtuk, honnan ismerjük meg a ranchot, mert a víz felől nem láttuk még. Féltünk, hogy elakadunk a sekélyesben vagy a nádasban, de szerencsésen visszacsorogtunk. A kikötés még egy külön művészet, de sikerült az is. Felcipeltük a parton a kenut, lepakoltuk a többi közé, és nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy ilyen ügyesen abszolváltuk a feladatot. Nagy élmény volt. Kár, hogy egy fotóm sincs róla. 

Ezután a kalandos nap után már csak bedőlni maradt erőnk az ágyba. (Meg nekem megírni az útinaplót.)  Egész évben azon pörögtem, milyen fasza lesz a fényszennyezéstől távol a mocsárban nézni éjszaka a csillagokat. Nanáhogy felhős volt az éjszaka, de amúgy se láttam volna semmit, mert túl világos volt egész éjszaka. Meh. Nem tudom, mikor megyek legközelebb ennyire fényszennyezetlen területre. 

A Viljandi-Riisa rantso között megtett táv kb. 50 km volt. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s