Az október 14-15-i hétvégét a Kószakommandó társaságában töltöttük egy kétnapos börzsönyi túrán. Egy dolgot nem szeretek a kószulásokban: mindig nagyon korán kell kelni. Most is 7:30-kor már a buszon ültünk, ami Újpest-Városkaputól indult Rétságra, ahol a diósjenői buszra szálltunk át. Mint minden rendes kószatúrán, most is a kocsmában indítottunk, bár ezúttal a szokásosnál több időt töltöttünk ott, mert egy társunk lekéste a kiszemelt buszt, és később érkezett. 

Az első napi útvonal: Diósjenő – Vörös-kő – Bárány-bérc – Verebes-Kaszáló – Hosszú-bérc – Fultán-kereszt – Három-hárs – Árva-kúti rét – Csóványos, 938m – Szabó-kövek – Hangyás-bérc, 863m – Nagy-Hideg-hegy, 865m

Hamar kiértünk Diósjenőről, és kezdhettük hozzászoktatni magunkat a gondolathoz, hogy ma bizony sokat fogunk felfelé menni. Sosem jártam még a Börzsönyben, úghogy nem tudtam, mire számítsak, de az hamar kiderült, hogy egyszerre szépséges és monumentális. Időnkét egészen a Bakonyban éreztem magam a hatalmas fák között, de mégis egyedien más volt. 

A Csehvár volt az első húzósabb emelkedő, ráadásul a turistaút egy sáros, benőtt árokban vezetett, amit mintha nem is használnának már. Megküzdöttünk vele, de a megérdemelt panoráma elmaradt: a hajdanvolt várnak semmi nyoma, egy árok és egy domb emlékeztet rá csupán, és a tetőt úgy körbenőtték a fák, hogy csak kilesni lehet a lombok között némi kilátásért. A várat egyékbként 1290-ben említik először, 1470-ben utoljára, és valószínűleg már a török hódoltság ideje előtt elpusztult. 

A Verebes-kaszálónál ebédeltünk meg. Volt olyan kellemes idő, hogy a napsütötte réten elfeküdjünk a fűben, és élvezzük a nap melegét. 

Széles, láthatóan népszerű földúton sétáltunk színpompás fák között. Az Árva-kúti réten újra megpihentünk, itt annyira kényelmesen bebugyoláltam magam a kabátomba, hogy nem sok kedvem volt felkelni. Pláne, a következő állomás a Börzsöny legmagasabb csúcsa, a Csóványos volt a maga 938 méterével.

Ez volt szerintem a túra legszebb szakasza. Óriásméretű, büszke bükkfák között haladt az út, közben pedig elképesztő szépséges panoráma kísért minket.

Melian megmutatta, hol ejtették el a kapitális bikát. 

Ez a főúri vadászgatás akkora pöcsméregetés lehetett… Azonnal eszembe jutott az emléktábla a Bakonyból a 16 vaddisznóval és egy rókával. 

A Csóványoshoz nem a leggyorsabb tempómban másztunk fel, volt benne kihívás. Mogyiék kutyusa, Heki persze háromszor tette meg a távot, olyan lelkesen futkározott oda és vissza, míg mi egyszer felcammogtunk. Felérve nem rohamoztuk meg a kilátót azonnal, kényelmesen megpihentünk, ettünk csokit, és csak utána mentünk fel körülnézni. A látvány megérte a fáradalmakat. 

A kilátó melletti Béke-emlékmű a Béke-túráknak állít emléket. 1914-ben négy fiatal fogadalmat tett, hogy ha túlélik a háborút, akkor tízévente szeptember első vasárnapján a háború elleni tiltakozásként megmásszák a Csóványos csúcsát. A hagyomány fennmaradt, és az ötvenedik évfordulóra épült fel az emlékmű. A következő Béke-túrára 2024-ig kell várni.

A kilátótól nem messze volt egy túra ellenőrzőpontja, ekkor tartották a NAHÁT (Nagymarosi Hátizsákosok Társasága) teljesítménytúráját, ahol a 100 km-es táv résztvevőinek a Csóványosra is fel kellett mászniuk. Hát riszpekt. Mi a huszonx km-es túra végére elfáradtunk, a 100 km számomra felfoghatatlan. 

Tudtuk, hogy nincs már olyan sok hátra az aznapi túrából, de még meg kellett másznunk a Nagy Hideg-hegyet. Leereszkedtünk hát a Csóványosról – na ez se volt könnyű menet, a sziklás, meredek úton próbáltunk nem elcsúszni. 

A Hangyás-bérc volt az utolsó kilátópont a menedékház előtt. Megtalálni az odavezető utat nem volt egyszerű, de a fákra festett nyilak sokat segítettek. Sajnos itt is részben láttunk csak el a távolba, a fák takarták a kilátást. 

Találkoztunk még egy gyönyörű fával, amit muszáj volt megmásznunk. Kis lejtő, aztán már csak egy utolsó nagy hajrá volt hátra, és a kifejezetten zsúfolt menedékházban találtuk magunkat. Kezdett esteledni, mire odaértünk, és a naplementét még együtt próbáltuk nézni a csúcsról, de a fák takarták. Végül a menedékház teraszán még elcsíptük a végét. 

A háttérben látszik a Dunakanyar

Amikor az ember elvonul egy hétvégére a természetbe, nem feltétlenül arra számít, hogy az éjszakát egy rendkívül zsúfolt, rohangáló gyerekekkel és kutyákkal teli házban tölti az éjszakát. Sokkoló volt a dugig telt ebédlő látványa elsőre. A nagy tömegnek köszönhetően a vacsorára is sokat kellett várni, három embernek kellett ellátni a rengeteg embert, ami akárhogy is nézzük, nagyon kevés. Kárpótolt, hogy az alagsorban volt szauna és jacuzzi, ezt testületileg befoglaltuk egy órára – na ez tényleg pihentető volt, igazi túrawellness. Miután visszaöltöztünk, az ebédlőben söröztünk és társasoztunk. Annyira tele volt a turistaház, hogy többen csak itt kaptak alvóhelyet egy-egy matracon, vagy egy kihúzhatós kanapén. Ami tök rossz volt, mert én például szívesen maradtam volna ott sokáig, mert jó volt a társaság, de mindig azokra a szerencsétlenekre gondoltam, akik azért nem tudnak aludni, mert mi az alvóhelyükön beszélgetünk. A szobánkban emeletes ágyakon aludtunk, ami egész oké volt, de a frissen felújított falak már látványosan beáztak. Értem én, hogy turistaház és ne legyenek nagyok az igényeim, de azért na. Óriási az érdeklődés a hely iránt, érdemes lenne bővíteni a személyzetet, ha teltház van, és egy újabb felújítás se ártana.

A Börzsönyről az a benyomásom, hogy szépséges hely, de érdemes komolyan venni. A szintek nagyok, az utak nem egyszerűek, felkészülten érdemes erre túrázni. Mégis megér minden fáradtságot, minden izomlázat, mert a dombtetőkről a kilátások gyönyörűek.