Július 24-e péntek délután aggódva nézegettünk kifelé az ablakon: éjszakai túrára készültünk a kószákkal, közben odakint szakadt az eső. Mindenesetre összepakoltuk a holminkat, és abban maradtunk foxszal, hogy felmegyünk a Dobogókőre, megvacsorázunk a társasággal, és ha nagyon nem ideális az idő, akkor az utolsó busszal hazamegyünk.

Útvonal: Kanyargós-patak völgye – Fagyos-Katona – Vörös-Dagonya-nyereg – Király-kúti-nyereg – Király-kúti patak völgye – Sikárosi-rét – Bükkös-patak völgye – Dömörkapu.

Dobogókőre nagyon kényelmesen utaztunk, Ankalimon kocsijába éppen befértünk még. Nem kellett sokat várnunk, hogy a többiek is megérkezzenek. Meglepően sokan, tizennégyen vállalkoztunk erre az izgalmasnak ígérkező kalandra.

Bemelegítésként a Rezső-kilátótól néztünk le a Dunakanyarra. Már nem esett, és az erdőből mindenfelé szállt fel a pára, széles felhőcsíkok terítették be a fákat. A Dunakanyar mindig csodaszép, de így még varázslatosabb volt, sokáig nézegettük a tájat.

Ezután a Zsindelyes Vendéglőben vacsoráztunk. Nagyon ritkán járok Dobogókőn, nem ismertem ezt a helyet egyáltalán, de hangulatos volt. Leszámítva persze az ősmagyaros-spirituális dekorációt, nem is nagyon éreztem odaillőnek. Lecsót ettem, ami nem volt rossz, de a saját verziómat jobban szeretem, én rengeteg paradicsommal csinálom, és az hiányzott belőle. Eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk, el is ment gyorsan az idő. Nem esett már, úgyhogy maradtunk. Este 9 előtt összeszedtük magunkat, kimentünk még egyszer lenézni a Dunakanyarra, aztán nekivágtunk a sötét erdőnek.

Amíg ki nem értünk a lakott területről, a kutyák ugattak minket, majd a beszélgetéstől volt hangos az erdő. Fejlámpával ereszkedtünk egy erdei úton, libasorban egymás után. Hamar melegem lett, elképesztően párás volt a levegő.

Kiértünk egy betonútra, ahol közmegegyezésre lekapcsoltuk a fejlámpákat, és a sötétben haladtunk tovább. Az első kilométerek nagyon rosszak voltak, az én szemem szerintem az átlagnál lassabban szokik át a sötétben látásra, de egy idő után el mertem engedni fox kezét, és egyedül sétáltam.

Az időjárásjelentés alapján eső volt várható az éjszaka, a kérdés csak az volt, hol fog érni bennünket. A Király-kúti kunyhónál tartottunk egy pihenőt, és ott hallottunk egy mennydörgést, de a vihar nem ért még oda. Dilemmáztunk, hogy aludjunk-e a kunyhó tornácán, és menjünk tovább hajnalban, de ezt elvetettünk, mert még hosszú út várt ránk, és jobbnak láttuk közeledni a célhoz. Jól esett volna ledőlni, de utólag belátom, hogy nagyon morcos lettem volna, ha hajnalban valaki felráz, hogy tovább kell menni. És utólag is beigazolódott, hogy jól döntöttünk.

Ahogy tovább indultunk, elkezdett esni. Nem nagyon durván, de azért határozottan esett, fel kellett venni az esőkabátokat. A társaság nagy beszélgetésben volt, mi sokszor kicsit lemaradva sétáltunk utánuk, tájidegennek éreztem a hangos nevetgélést, jobban esett az erdő csendje. Jólesett a séta, folyamatosan szellőztettem a fejem, de beismerem, hogy jobb szeretem, ha látom is, merre járok. Fák között egy betonúton menni olyan érzés volt, mint egy végtelenített lemez. Egyszer láttuk csak a távolban település fényeit, amúgy sötétségben haladtunk végig.

A Sikárosi-rét mellett azt azért láttuk, hogy felhők szállnak a dombok oldalában, így hajnalra igazán kísérteties látvány volt. Eredetileg a réten aludtunk volna, de az időjárás nem kedvezett nekünk, így a rét mellett nem sokkal foglaltuk el a szállásunkat, egy erdei esőbeállót. Egészen komfortos volt: volt tető a fejünk felett, tágas volt, és aki akart, padon vagy asztalon is aludhatott. Mi vittünk hálózsákot, leterítettük a bejárat mellett a földre, és próbáltunk kényelmesen elhelyezkedni, ami a köves talajon annyira nem volt könnyű. Elaludni se volt egyszerű, otthon felejtettem a füldugómat, egyesek meg úgy horkoltak, hogy a vadak is elriadtak tőle. A természet megoldotta a problémát: hamarosan úgy elkezdett szakadni az eső, hogy a víz morajlásán át tompult a horkolás zaja.

Hajnal ötkor arra ébredtem, hogy a többiek erőteljesen mocorognak – voltak a társaságban, akik nem hoztak hálózsákot, nekik már nagyon mehetnékjük volt. Én még bírtam volna aludni, de beláttam, hogy jobb lesz korán hazaérni. Összepakoltunk hát, és útnak indultunk az esőben.

Felüdülés volt látni a tájat körülöttünk. Elsétáltunk a Dömörkapuig, sőt azon is túl, a Lajos-forrási elágazásig, ahol kettévált a csapat. Akinek nem volt elég a túra, elgyalogolhatott Melianékkal Szentendrére, a többiek a buszmegálló vették irányba. Pár hónapja jártuk végig pont ezt a szakaszt egy kószatúrán, úgyhogy a buszozás mellett döntöttünk.

Otthon jólesett befeküdni az ágyba, és ott folytatni az alvást. Sikerült az egész napot átaludnom, bár ebben közrejátszik, hogy a hét elején Sopronban voltam jóanyámmal és kishúggal, és az sem volt éppen pihentető. Mindenesetre ez az éjszakai túrázás a többieknek is bejött, remélhetőleg csapunk még ilyet.