2020. július 21. kedd
Délelőtt dolgoztam, míg a többiek elmentek Nagycenkre megnézni a kastélyt és a Széchenyi mauzóleumot. Szintén osztálykiránduláson jártam már ott, úgyhogy ezt a programpontot kihagytam. Délután Fertőrákosra buszoztunk el, ahol szintén voltam egyszer, de nagyon kicsi gyerekként, és semmire nem emlékeztem az ottjártamról.

Busszal kb. fél óra az út, és a fertőrákosi kőfejtő előtt van megálló. A bejáratnál kicsengettük a belépő árát – 1800 HUF a felnőtt jegy, és lehet SZÉP kártyával fizetni -, a jegyellenőr néni pedig irányba igazított minket. A felszíni tanösvénnyel kezdtük a hely bejárását.

Nemcsak a Fertő-tóra, hanem a kőfejtő hatalmas csarnokaira is ráláttunk fentről.

A tanösvényen látható a páneurópai emlékmű, ami az 1989. augusztus 19-i határáttörésnek állít emléket, amikor több száz NDK-s állampolgár jutott át Ausztriába a magyar oldalról áttört kapun keresztül. A pontos helyszín a Fertőrákoshoz tartozó Piuszpuszta volt, ezért is indokolt egy emlékhely az eseményeknek a kőfejtőnél.

A tanösvény vége egy kilátóba torkollik, ahonnan belátni a Fertő-tavat, egészen az osztrák oldalig.

Csigalépcsőn, majd rácsos fémlépcsőn jutottunk a kőfejtő szintjére, elég sokat kellett lefele sétálnunk, majd még a kőbányán belül is lejjebb kellett ereszkednünk. Odakint borzalmasan meleg volt, felfrissülés volt a hűvös kőfalak közé lemenni.

A bánya azért jöhetett létre, mert 10-12 millió évvel ezelőtt a Pannon-tenger borította a területét. Az évmilliók során a tenger alján lévő mésziszapba süllyedt kagylók, halak, csigák rakódtak le, így jött létre a lajtamészkő. Ez egy elég népszerű mészkő volt, bányászata már az ókorban megkezdődött: a rómaiak Scarbantia városfalának építéséhez is felhasználták. A legnagyobb kitermelés a 19. században folyt, akkor Bécsig jutott a fertőrákosi lajtamészkő: megtalálható a bécsi egyetem, a természettudományi múzeum, művészettörténeti múzeum és a bécsi városháza épületében is.

Az I. világháború után veszített népszerűségéből a mészkő, a termelés csökkent. 1944-ben kényszermunkatábor működött Fertőrákoson, zsidó foglyokat dolgoztattak a kőfejtőben. 1948-ban végleg befejeződött a kőfejtés.

Ma kiállítótér és barlangszínház működik a hatalmas falak között.

A kőfejtőben járva egészen aprónak érzi magát az ember, hiszen a csarnokok akkorák, hogy még az óriások is kényelmesen elférnének bennük. Pláne ezt éreztem, amikor felmásztam a belső kilátópontra, ahonnan felülről lehet megszemlélni a hatalmas kőbányát. Elképesztő méretei vannak, és brutális belegondolni, hogy mennyi követ kellett kivájni ahhoz, hogy ekkora üres váz maradjon hátra. Döbbenetes.

A fertőrákosi kirándulás után visszabuszoztunk Sopronba, és folytattuk az előző nap megkezdett városnézést. Még nem volt este, így mindkét zsinagógát meg tudtuk nézni.

Először a magánzsinagógába tértünk be, ahol az Elfeledett Soproniak című ingyenesen látogatható kiállítást néztük meg. A falak körben tele voltak soproni zsidó családok történeteivel és fotóival. Kicsit szégyellem, de nem olvastam végig őket, tudtam, hogy csak borzalmak történtek velük, és nem akartam, hogy teljesen lehúzzon a szomorúság. (Itt nem is fotóztam végül.) Érdekes volt egyébként, de nagyon megrendítő is.

Utána a szinte szemben lévő Ó-zsinagógát néztük meg. Itt már volt belépő, én még fotójegyet is vettem, ha már ott voltam, fényképezni is akartam. Ezt a régi, kora gótikus zsinagógát 1300 körül építették az itt élő zsidó családok számára. 1526-ig működött, ám akkor a soproniak elűzték a zsidókat a városból, miután azzal vádolták meg őket, hogy összejátszottak a törökkel. Az épület pusztulni kezdett, és az sem tett jót neki, hogy körbeépítették és átalakították lakóháznak. 1967-ben tárták fel, és azóta amennyire lehet, helyreállították az eredeti állapotokat. Az látszik, hogy s ennél sokkal impozánsabb épület lehetett egykor.

Most elég picike, csak egy női és férfi imateremből és egy folyosóból áll, valamint az udvarán található az egykori rituális fürdő kútja.

Érdekesség, hogy mivel befalazták, sokáig csak a szájhagyomány tartotta fenn az emlékét az épületnek. Amikor 1954-ben megtalálták a szemközti magánzsinagógát, azt hitték, hogy a középkori zsinagógára leltek rá, ezért nagy volt a meglepetés, amikor szűk tizenöt évvel később előkerült a valódi középkori zsinagóga.

A nagy mászkálásban megéheztünk, és úgy döntöttünk, megadjuk a módját: a főtéren található Gambrinus Házban vacsoráztunk. (Sajnos a nevével ellentétben nem tartanak Gambrinus sört.) Elképesztően jót ettünk, és sokkal hangulatosabb volt a fő tér egy teraszán üldögélni, mint az előző napi helyen. Jóllakva, kellemesen elfáradva sétáltunk vissza a szállásra.