2020. július 22. szerda
Az utolsó teljes napunkat kirándulással töltöttük. Délelőtt megint dolgoztam. Kora délután elindultunk megtalálni a helyijáratot, ami elvisz a Lővér szállóig, ami a túránk kezdőpontja volt. Mivel az óvárosi résznél építkezés folyik, a buszok terelve közlekedtek. Viszonylag könnyen megtaláltuk az ideiglenes megállót, de aztán az istennek nem akart egy busz sem érkezni, pedig többnek is meg kellett volna állnia ott, és menetrend szerint negyedóránként kellett volna egy olyannak jönnie, ami nekünk jó lett volna. Ehhez képest legalább háromnegyed órát várakoztunk. Közben az eső is elkezdett csöpörögni, én meg egyre idegesebb lettem, hogy önhibánkon kívül megy a túrázásra szánt idő a semmivel. Nagy sokára jött egy 2-es busz, megkönnyebbülten szálltunk fel.

A kirándulástippek.hu oldalon néztem ki az állítólag 14.4 km-es kilátó túrát. Az útvonalon picit módosítottam, a Lővér szállótól indultunk, nem a városból.

Útvonal: Lövér szálló – Károly-kilátó – Hétbükkfa – Alpesi út – Halomsírok – Várhely kilátó – Szalamandra tó – Fáber-rét – Lövér szálló
Táv: ~14 km

A buszról leszállva az erdőben találtuk magunkat. A zöld háromszögön indultunk el a Károly-kilátó irányába. Ez volt a túra egyik leghúzósabb emelkedője, de hát a hegyre valahogy fel kellett jutni. Megpróbáltatásaink eredményeként hamarosan a kilátó alatti padoknál szuszogtuk ki magunkat.

A Károly-kilátó nevét a soproni nyomdász  Romwalter Károlyról kapta, aki fiával együtt 1876-ban az első kilátót építették meg itt, akkor még fából. Amikor az tönkrement, tartósabb, kő kilátót terveztek a 398 m magas hegyre, amit 1936-ban adtak át. A 23 méteres toronyból nemcsak Sopronra, hanem az osztrák oldal hegyeire is rálátni. Szép időben. Ahogy odaértünk, megint elkezdett esni az eső.

Kifizettük a pár száz forintos belépőt, felmásztunk a kilátó tetejére, és nagyon meresztgettük a szemünket, hogy minél több mindent lássunk. Sajnos az Alpokból semmit sem láttunk, a felhők és az eső teljesen eltakarták. Sopron viszont rendesen látszott, még a nap is rásütött a városra.

A kalandpark előtt, a betonút mellé kihelyezett játékos feladatok némelyikét mi is végigcsináltuk. Olyanok voltak, hogy végig kellett menni egy hosszú fatörzsön, és aki leesik róla, azt a boszorkányok segítik, vagy ilyesmi. Egész ötletes kis meseösvény, még pecsételni is tudnak a gyerekek, ha sikeresen elvégzik a feladatokat – itinert valószínűleg a kalandparkban adnak hozzá.

A kalandparknál Trianon emlékműbe futottunk bele, egy kisebb ösvény végén kövekből rakták ki Magyarországot és az elcsatolt területeket, egy kis emelvényről pedig fentről is meg lehet nézni az egészet. Ahhoz, hogy az egész beleférjen egy fotóba, az enyémnél szélesebb látószögű objektív kell, vagy egy magasabb kilátó. Az emlékmű mellett egy szobor látható, az ágfalvi csata tiszteletére. Az ágfalvi csata ágyazott meg a soproni népszavazásnak, mellyel Sopron a leghűségesebb magyar város címet elnyerte. 1921-ben Burgenland Ausztriához csatolásakor magyar felkelők akadályozták meg, hogy az osztrák csendőrség elfoglalja Ágfalvát és Sopront.

Nemsokára a Ciklámen tanösvény útját tapostuk, innentől nem találkoztunk emberekkel. A Hétbükkfánál meguzsonnáztunk. Kicsit mérges lettem, amikor a többiek már itt elkezdtek panaszkodni, hogy fáradtak, pedig a túra kétharmada még hátravolt. Ráadásul ez egy elég változatos és izgalmas útvonal, a legérdekesebb dolgok még csak ezután következtek.

A Hétbükkfától kis séta után értünk az alpesi útra, ami valóban rászolgál a nevére. Fenyőfák közt, a domb oldalában jártunk, tényleg olyan volt, mintha egy hegyen járnánk.

Éles kanyar után kezdődött a halomsírok szakasza. Már ahogy bekanyarodtunk, megpillantottunk egy gyanúsan halomsírnak tűnő dombot.

Eszméletlen szép fenyvesek közt értünk a Bella Lajos-pihenőhöz, ahol egy igazi halomsírba tudtunk belesni.

Odabent a sírban talált használati eszközök másolatát láttuk. A pihenőt a vaskori halomsírok első feltárójáról, Bella Lajos régészről nevezték el.

Nagyon kellemes, jól kiépített a pihenő, a padok mellett kis faház található itt tűzrakó hellyel és hasogatott fával a házban, valamint két pottyantós WC is tartozik hozzá. A ház mögött még egy geoládát is találtunk.

Ez a terület már az i.e. 13. században lakott lehetett, de az i.e. 7-4. században már biztosan, ekkor éltek itt a halstatti kultúra tagjai. Ők használtak először tömegesen vaseszközöket. A halomsírokba a tehetősebbek temetkeztek, a földből emelt domb alatt fából vagy kőből épített kamrába helyezték a halott elhamvasztott csontjait és használati tárgyait. A kevésbé tehetőseket urnasírok temették. A Sopron Várhelyen 159 halomsírt azonosítottak.

Nem véletlen a Várhely elnevezés sem, a síroktól nem messze kezdődik a vaskori földvárat körbevevő hármas fősánc, ami ma is egyértelműen azonosítható. A vár egykor egy 900 m x 350 méteres területen terület el, nem lehetett kicsi.

A helyén ma kilátó áll, a Várhely-kilátó, ahonnan végre napsütésben is körbenézhettünk. A kilátó elődje 1885-ben épült, a jelenlegi 1981-ben. Pár éve fel kellett újítani, de most is látszik, hogy a fát már kikezdte az időjárás. Két körlépcső visz fel a tetejére, de nem volt jó érzés menet közben a repedező faoszlopokkal szembeszülni.

A kilátás viszont tényleg gyönyörű, még a Schneeberg hegyet is láttuk, bár alig bírtuk eldönteni, hogy hegyet vagy felhőt látunk a távolban.

A kis kitérő után visszatértünk az útra, és hosszú ereszkedés után érkeztünk meg a Szalamandra-tóhoz. A Természetbarát-forrásnál pihentünk egy negyedórát, de mentünk is tovább, mert így is kétesélyes volt, hogy a fél 8-as buszt elcsípjük-e a Lővér szállónál.

A Fáber-réthez konkrétan fel kellett mászni, olyan meredek volt az ösvény, hogy utána nagyon büszke voltam a csapatra, hogy mindenki komolyabb hiszti nélkül felmászott, ráadásul tempósan. Még a réten is lihegtünk, le is rogytunk egy padra pár percre, de tényleg nagyon ügyes hegymászó volt mindenki. Igazi nyáresti hangulat kapott el, ahogy sétáltunk a vadvirágok között a közeledő arany órában.

Jelöletlen ösvényen értünk vissza a kalandpark parkolójáig, innentől már csak vissza kellett másznunk a már ismert úton a Károly-kilátóig, onnan pedig leereszkedni a buszmegállóig. Időben teljesítettük a kihívást, és a buszt is elértük. Mindhárman jól elfáradtunk, és nagyon élveztük, hogy a buszon csak ülni kellett.

Az egész délutános túra után úgy éreztük, megérdemlünk egy finom vacsorát, úgyhogy visszamentünk az előző este feltérképezett Gambrinus házba. Ezúttal is nagyon jót ettünk. Éjszaka pedig aludtunk, mint a bunda.

Másnapra nem volt semmilyen program, csak a hazautazás. Jó volt ez a pár nap, annak külön örülök, hogy munka mellett is ilyen tartalmasan tudtam tölteni az időt. (Persze a mínuszórákat, amiket összeszedtem, azóta is dolgozom le, de így is totál megérte.)