Ha nem lett volna koronavírus, akkor június 12-én rajtolt volna a Moonlight Run Zebegényből. A szervezők a halasztás mellett döntöttek, így augusztus 7-én futottunk a Duna mentén a csillagfényes éjszakában.

Valamiért az eredeti időpontra nem is neveztem, csak amikor kiderült az új időpont, szerintem simán elkerülte a figyelmemet ez a verseny. Pedig ha valamit nagyon szeretek, akkor az az éjszakai futás a Dunakanyarban.

Pénteken munka után felszálltam a Nyugatiban a szobi vonatra, és nagyon reménykedtem, hogy nem fogunk késni. Nagymarosnál negyed órát álltunk, akkor kicsit kezdtem idegeskedni, de még így volt bőven időm átvenni a rajtcsomagot, sétálni a Duna-parton, leadni a hátizsákom, és kétszer is elmenni mosdóba a futás előtt. A bicikliútnál, az Élesztő Plázs helyén volt a rajt és a versenyközpont. Sokan nem voltak ismerősek a környéken, és az itt lévő mosdókat használták, amik előtt hosszú sor kígyózott folyamatosan, pedig a vasútállomás épülete alatt is van mosdó, biztonsági pisilésre már oda mentem.

Korábban az is megfordult a fejemben, hogy lemegyek Zebegénybe hamarabb, és megmártózom a Dunában a szabadstrandon. Nem kicsit lepődtem meg, amikor lesétáltam a vízhez, és azzal szembesültem, hogy a Duna konkrétan befalta a partszakaszt, a strandból semmi nincs, csak a mögötte levő kőfal. A naplemente végét még éppen sikerült itt elcsípnem.

A bemelegítés kicsit komolytalan volt, ugyanazokat a gyakorlatokat ismételgettük, valahogy nem éreztem profinak, de azért nagyjából becsületesen végigtoltam. A nagy versenyhangulat nem szállt meg egészen a rajtig, talán mert nem voltunk sokan és én is inkább örömfutásra készültem, nem versenyzésre. Pár hete futottam egy 8-ast pont egy óra alatt, és akkor nyárhoz képest kellemesen hűvös volt. Zebegényben még az este fél 10-hez képest is kifejezetten meleg volt, kicsit aggasztott is, de tudtam, hogy így vagy úgy be fogok érni.

A rajtnál még tömörültek az emberek, és csak a település vége felé kezdett rendesen felszakadozni a mezőny. Akadt pár ember, akivel egy ideig kerülgettük egymást, de a táv felére beállt nagyjából a sorrend. Az elején meg se kottyant a futás, de a 4. kilométer környékén kezdett azért fájni az élet. Azt mantráztam magamnak, hogy mindig kevesebb lesz hátra, de így is nehéz volt lelkesnek maradni.

Felettünk a sötét égen eszeveszetten világítottak a csillagok, csodaszép volt fényszennyezés nélkül. A hold nem kelt még fel, úgyhogy a Duna vizét csak kicsit láttam csillogni. Az utat csak a fejlámpák világították, és annyira gyönyörű volt az egész, hogy el tudta terelni a figyelmemet a futásról. Hiába volt nehéz és szenvedős időnként, az éjszakai futás élménye a csillagok alatt mindent megér.

A 6. kilométernél volt frissítőpont, itt betoltam egy izót. Nagyon nem volt jó, hogy megálltam, keserves volt újraindulni. Az utolsó 2 km már kínszenvedés volt. A jobb lábam is elkezdett fájni ott, ahol a comb a törzshöz ér, nem tudom, milyen izom van ott. Az egyértelmű, hogy jobban fel kellett volna készülnöm erre a távra. Az utolsó kilométeren már imádkoztam, hogy hadd érjek már be. Amikor megpillantottam magam előtt a visegrádi várat, az adott egy löketet, és a célba is rendesen futva értem be, nem kocogva.

1 óra 0 perc 10 mp alatt teljesítettem a kicsit több, mint 8 km-es távot. Not great, not terrible. A felkészültségi szintemnek teljesen megfelelt. Annak azért örülök, hogy utolsó nem lettem, 16 perccel utánam is értek még be emberek. A célnál kapott alkoholmentes sört azonnal megittam, miközben próbáltam megszáradni átöltözés előtt. Az öltözőt elsőre nem találtam meg, de nem volt baj, volt még időm az utolsó vonatig. Hajnal 1-re értem haza.

Jó futás volt, mint a Panorámafutás versenyei mindig. A következő futamjukra, a Dunakanyar Félmararaton 5 kilométerére már kishúggal együtt megyünk. 🙂