2020. július 31. péntek
A Kéktúra második szakaszának megkezdését augusztus első hétvégéjére szerveztük. Hárman mentünk volna, de húg végül nem tudott csatlakozni. Sárvári főhadiszállással terveztünk, az apartmanban a létszámot még tudtam módosítani. Pénteken kicsit korábban eljöttünk foxszal munkából, és a már unalomig ismert Bakony IC-vel utaztunk Sárvárra. A vasútállomáson már várt minket a szállásadónk húga, aki autóval elvitt minket a Holiday Apartmanba. Nagyon jó helyen van, a gyógyfürdő pár percre, és a szemközti buszmegállóban megálltak a buszok, amiket a következő napokban használtunk.

Este elsétáltunk a várhoz, ahol a biztonság kedvéért bepecsételtünk a túrafüzetekbe. Besétáltunk a vár udvarába, pár percünk volt még, amíg ki nem zavart a portásbácsi, hogy zárna. Nemrég nézegettünk gyerekkori képeket, és az a tendencia, hogy valahányszor Sárváron járt a család, a várudvar kútjával mindig készült családi fotó. Folytattam a hagyományt.

A Fő téren fagyiztunk, aztán a közeli Lidlben bevásároltunk vacsorára és másnapra. A szálláson elköltöttük szerény vacsoránkat, szendvicseket gyártottunk, átpakoltuk a táskákat, hogy reggel csak fel kelljen kapni, csillagokat néztünk az erkélyről, majd korán aludni mentünk.

2020. augusztus 1. szombat
Fájdalmas volt reggel felkelni, de hosszú út állt előttünk, és a délután 3-as buszt el akartuk érni visszafelé. A Sárvár – Káld 26 km-es szakaszt terveztük lesétálni. Annyiból kevesebb lett, hogy nem mentünk vissza a várig, hanem elindultunk a szállástól, mert kicsit késésben voltunk, és a kéktúra majdnem a ház előtt vezetett. A kimaradó kb. 1 km-es szakaszt este terveztük pótolni, de túl fáradtak voltunk már, úgyhogy azt még egyszer bizony le kell sétálni.

Még csak reggel 8 után jártunk, de a nap rettenetesen tűzött – egyértelmű volt, hogy ez egy igazi, meleg nyári túra lesz. Sárvárról a bicikliúton sétáltunk ki, és egy ideig az autóút mellett tudtunk csak menni. A 84-es főúton kész kaland volt átfutni, állandóan jött valami. Nagyon örültünk, amikor végre erdőben jártunk, onnantól lett igazi túra hangulatunk.

A Haraszti-erdőn vágtunk át, utána mezők, és egy lezárt bányaterület kerítése mellett haladt az utunk. Árnyékra nem sok esélyünk volt, de nekem sokat segített a kis sapkám, amit felvettem.

Egy réten jártunk, amikor kisebb állati koponyába botlottunk. A kompozíció a koponya mellett a fűben lapuló szintén állattól származó szarcsomóval lett tökéletes. Ha metálbandám lenne, tuti ez lenne a lemezborítónk.

Kissitkénél ámultunk egyet a kilátáson, és megnéztük a csonkatornyú templomot közelről.

A templombelső is szép, főleg a mennyezet.

A templom körüli kőkerítésen van a kálvária, és a képen, ahol Jézusnak kéne lennie a kereszten, csak egy kar himbálózott és testetlen angyalfejek, ami nagyon félelmetes látvány, és simán elmenne egy poszt-apokaliptikus film vágóképének, aminek a szimbolikáját az egekbe dicsérnék a kritikusok. Hiába, az élet néha kreatívabban alkot, mint a művészek.

Újabb bányaterület mellett sétáltunk el, aztán a kertek alatt értünk ki Gércére. Lelki szemeink előtt lebegett a jéghideg korsó sör, amit a falu egyik pecsételőhelyén terveztünk legurítani, de az a kocsma már nem létezik. A polgármesteri hivatalnál pecsételtünk, ahol nagyon kedvesen slaggal vizet vezettek a pecsét mellé a szomjas turisták számára. Nyitva találtunk egy kisboltot, ott szereztünk sört és dobozos kávét. Mindkettő nagyon jólesett.

Nagyobb emelkedő után a Farkas-erdőben találtuk magunkat, és megint pecsételhettünk: már a Rózsáskerti erdészháznál jártunk.

A Farkas-erdőről megtudtuk, hogy régen hatalmas, összefüggő erdő volt, ami a Vasi-Hegyhátat borította hatvanezer hektáron. Az intenzív legeltetés és fakitermelés hatására ma csupán 7200 hektáros, ami sokkal kevesebb is lehetne, ha a 19. század végén Scherg Lőrinc főerdész nem vette volna kezelésbe a területet. Mintaerdőt varázsolt a szomorú állapotú Farkas-erdőből.

Feleségével a Rózsáskerti erdészháztól nem messze található a sírjuk. Azért ez nagyon szép, hogy abban az erdőben nyugszik, ami az élete főműve volt.

Az erdőn betonút visz keresztül, és ahol nem borultak fák fölénk, ott bizony megolvadt a beton.

A legutóbbi kéktúrán méh csípett meg, most egy darázs. A cipőm nyelve alá keveredett, és bizony megcsípett. Bedagadt, nagyon fájt, és még napokig duzzadt és fájdalmas volt a helye. Szerencse, hogy nem vagyok allergiás a csípésekre, kellemetlen lett volna mindkét alkalommal.

A Hidegkúti vadászház előtti padoknál tartottunk egy pihenőt. Az első tervek szerint itt szálltunk volna meg, de állítólag nem volt már hely a házban – ehhez képest mikor ott jártunk, semmi mozgást nem láttunk a vadászház környékén, de még egy parkoló autót sem a kerítésen belül.

Alig ültünk le, egy kb. tizenöt fős biciklis csapat érkezett, akik nem csak hangosak voltak, de még el is csalták a kéktúrát, mert biciklivel nem érvényes a teljesítés, nem is mindig a kék vonalán haladtak, de azért a pecséteket benyomták, és ahogy hallottam a beszélgetásükből, nem is volt velük mindenki, akinek a füzetébe pecsételtek. Pálinkával megkínáltak minket, amit korona ide vagy oda, elfogadtunk, egész jól esett. Ettől függetlenül minden morális megvetésem az övék.

6.5 km várt már csak ránk Káldig. Az erdei út után köves, majd murvás út következett, nem állítom, hogy kényelmes volt rajta a járás. A kéktúra honlapján szereplő leírás szerint villanypásztoroknak kellett volna az utunkat állnia (“Egy útelágazáshoz érve a Csikászó-pataknál pillantjuk meg a Hidegkúti erdészház épületét, kerítésén a bélyegző dobozzal. Aszfaltburkolatú utunk jobbra tér, mi pedig balra, földutakon haladunk tovább. Több helyen villanypásztorral őrzött területeket keresztezünk. A drótok szigetelt fogantyúkkal kiakaszthatók az áthaladás időtartamára.”), de egyel sem találkoztunk, illetve csak mellettünk, kerítésen láttunk.

Elsétáltunk egy ősöreg fa kiszáradt törzse mellett, az avasi öreg tölgy 250 év után dőlt ki 1995-ben. Bámulatos a mérete, manapság nem látni ekkora tölgyeket.

Káldon a kocsmában pecsételtünk, és még ott értük a bringás társaságot. Nem sokkal értünk oda később, mint ők, mondogatták is, hogy már nekik kellemetlen, hogy ilyen hamar utolértük őket. 😀 A kocsmában megittuk a jól megérdemelt sört, aztán visszabuszoztunk Sárvárra. Amikor a buszmegállóba indultunk, a bringások kétségbeesve kiáltoztak, hogy “elindultak! le fognak hagyni!”, de ezúttal megúszták, mert csak a buszhoz mentünk. Vicces társaság voltak, kedvesek is, de a csalást nem bírom sajnos.

Az apartmanban kicsit szusszantunk, aztán este még fürödtünk egyet a gyógyfürdőben. Este 6 után értünk oda, és bár többen jöttek kifele, mint be, mégis rengetegen voltak a medencékben. Vagy két órát áztattuk fájós lábainkat, nagyon jó volt csak üldögélni a meleg vízben. Fürdés után a házzal szemközti Ahoy bárban vacsoráztunk – bár egész nap pizzáról álmodoztam, csak a felét bírtam megenni, a maradékot eltettem a másnapi túrára. Este újra csillagnézés az erkélyen, aztán nem kellett altatni minket.