Nagyon sokat gondolkoztunk és terveztünk idén, nem volt egyszerű kitalálni, hova is megyünk/mehetünk nyaralni. Mivel még május végén kiírtam a szabadságaimat, az már fix volt, hogy augusztus utolsó hetén nem dolgozom, a kérdés csak az volt, hogyan áll majd a vírushelyzet, hova lehet menni egyáltalán. Prágát és Észtországot nem szerettük volna idén kihagyni, és mivel szeptemberben (elvileg) lesz Trad Attack koncert Tallinnban, amire el akarunk menni [update: pont ma mondták le a koncertet], Prágát terveztük be augusztusra. Most úgy tűnik, az észtországi út egyre esélytelenebb (szeptember 1-től kvázi határzár van Magyarországon, még ha vállalnánk is a kéthetes karantént, nem biztos, hogy lesz mivel hazajöjjünk), de a prágai út szerencsére összejött. Vonatjegyet az utolsó pillanatban vettünk, ahogy szállást is előző nap foglaltam.

2020. augusztus 26. szerda
A nemrég útjára indított RegioJet Budapest-Prága vonatával utaztunk, egész kényelmes volt. Érdekes volt megfigyelni a különböző országok maszkviselési szabályait és a hajlandóságot. Magyarországon kötelező hordani, ezt be is mondták többször is, Ausztriában nem, de ettől függetlenül a felszálló osztrákok hordták, Csehországban pedig egyáltalán nem volt kötelező és nem is volt senkin. Kis késéssel érkeztünk a Hlavní Nádražíra délután 3 körül.

Rutinosan mentünk a Strahovra, a recepciós meg is jegyezte, egy párszor már jártam ott, benne vannak az adataim a rendszerben. Nos. 😀 A 3-as épületben kaptunk szobát, a berendezés a szokásos régi, kopottas, kissé agyonhasznált, de tudtuk, mire számítsunk. Nálam mindig bekapcsol a nosztalgiafaktor, ha itt járok, kicsit újra kolisnak érzem magam.

A 8-as épület pizzériájában vacsoráztunk, aztán lesétáltunk a Petřín parkon keresztül a városba. Az ezerfelé futó kis sétányoktól szabdalt park a gondosan ápolt virágokkal és égigérő fákkal még mindig az egyik kedvenc dolgom Prágában.

Lesétáltunk a folyó partjára, és már ott látszott, hogy a város nincs annyira tele, mint szokott. A partmenti bárok és éttermek nyár végéhez képest egészen üresek voltak.

A Károly hídon kényelmesen, tömeg nélkül tudtunk átsétálni, ez békeidőben elképzelhetetlen. Az ázsiai és amerikai turisták hiánya egyértelműen csökkentette az óváros zsúfoltságát, és megdöbbentő módon egy élhető város hatását keltette még az óváros tér is: meg tudtam állni az Orloj előtt úgy, hogy nem ütköztek nekem selfiebottal hadonászó turisták, az újonnan felhúzott Mária-oszlop lépcsőjén szellős távolságban üldögéltek emberek, és az éttermek teraszain se kellett helyre vadászni.

Volt egy érdekes vitánk foxszal arról, mennyire történelemhamisítás vagy jogos igény egy régóta nem létező szobrot újra felállítani – én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy ami egyszer eltűnt, és sok-sok évig nem hiányzott senkinek, annak nincs létjogosultsága. (Ahogy a budai várban a lovardát is totál hülyeség volt újra megépíteni.) A prágai Mária-oszlopot ráadásul úgy döntötték le 1918-ban egy tüntetésen, mint a Csehország felett uralkodó osztrák és katolikus hatalom szimbólumát.

Az óváros tér egyik éttermének teraszán ittunk két vágottat (világos és barna sör vegyesen egy korsóban), utána indultunk csak vissza a Strahovra. Gyalog mentünk az Újezdig, ahol felszálltunk a lanovkára. Az éjszaka meglehetősen tipikus kolis hangulatban telt, odakint üvöltő részegek, odabent folyamatos ajtócsapkodás, de a fáradtságtól hamar sikerült elaludnom.