Röviden: újabb verseny, amire nem készültem fel rendesen. Mindig tervezem, hogy igen, a héten kimegyek futni, na majd ma, de általában kiegyezem magammal abban, hogy inkább holnap, vagy inkább hétvégén. Amikor jelentkezek egy versenyre, ami hónapok múlva lesz csak, mindig azt hiszem, hogy addigra majd rendesen fogok futni. A felkészületlenséghez hozzájött még a döglesztő meleg is, instant szar futásélmény.

Délben indult a Manna ABC 10 km-es futás, ami a 35. Wizz Air Budapest Félmaraton keretein belül debütált új távként. Az idei verseny nem csak emiatt volt más az eddigieknél, a koronavírus miatt a versenyközpontba csak lázmérés után lehetett bemenni, és csakis maszkban. Kicsit reménykedtem, hogy túl magas lesz a testhőmérsékletem, és nem engednek futni (akkor a nevezési díjat visszafizették volna), de egészségesnek bizonyultam. Az utolsó negyedórában álltam be a rajthoz, és szörnyülködtem, hogy mennyire meleg van. Egész héten hűvös volt, örültem neki, hogy nem kánikulában kell futni, erre 31 fok, tűző nap, felhő sehol. Éreztem, hogy ez fájni fog.

Meglepően kevesen voltunk a rajtnál, szerintem sokan nem merték bevállalni azt a versenyt. Az ötös zónában ha nem is alig páran lézengtünk, de szellősen elfértünk. Általában innen is elég sokan szoktak indulni, most érezhető volt a kisebb létszám. Ajjaj, ennyivel is valószínűbb, hogy a legvégén érek be – gondoltam.

Két hullámban rajtoltunk, a második két perccel az első után – ebből is látszik, milyen kevesen voltunk: ilyen versenyeken a 4-5 rajt sem ritka. Elindultunk. A 7 perc/km-es iramfutók mögöttem voltak. Nem akartam elfutni az elejét, de lemaradni sem akartam, tényleg félelmetesen a legvégén voltam a mezőnynek. Az első egy-két kilométer még rendben ment, gyorsan lefutottam, aztán legnagyobb döbbenetemre két és fél km-nél sétára kellett váltanom. Még ha felkészületlenül megyek, 5 km-ig azért bírni szoktam séta nélkül. Ez is azt jelzi, mennyire meleg volt, ennyire azért nem szar az állóképességem.

3.4 km-nél volt frissítő, az életmentő volt. Kocogtam és sétáltam felváltva, de úgy voltam vele, hogy ha ezen a versenyen beér a záróbusz, én azt se bánom, mert ez embertelen volt. Végig láttam a mezőny végét a busszal, de elég lassan haladt, úgyhogy láttam esélyt arra, hogy még ilyen szenvedősen haladva is beérhetek a célba.

Nem én voltam az egyetlen, akit megviselt a hőség, a szokásosnál többen sétáltak körülöttem. Akik előttem futottak, ők is a felváltva futás és kocogás taktikáját alkalmazták. Tényleg iszonyat volt. A 2016-os Coca Cola Futógála volt ennyire kemény.

Átfutottunk az Alagúton, ott legalább végig árnyék volt és hűvös, de addigra már annyira leszívott a hőség, hogy nem tudtam futásra kihasználni. Csak az éltetett, hogy nemsokára újabb frissítőpont következik.

7.3 km, frissítés. Hiába ittam isót és vizet is, pár lépés után újra teljesen kiszáradt a szám. Nem volt már hátra 3 km sem, úgy voltam vele, hogy ezt már valahogy kibírom. Az Erzsébet hídnál kicsit már túl közelinek éreztem a záróbuszt, úgyhogy belehúztam, futottam, amennyit bírtam a sok sétáló emberke között. Az én lendületem se tartott ki sokáig, de ennyivel is közelebb kerültem a célhoz, és távolabb a busztól.

A cél előtt futásnak eredtem, motivált, hogy itt már volt közönség. Az utolsó 100 méteren sprinteltem, már amennyire totál kimerülve, 10 km végén sprintelni lehet. Amikor végre megállhattam, azért nem voltam biztos benne, hogy el tudok még sétálni az éremig és a befutócsomagig. Kaptam érmet és egy rakás nasit, a legjobban a másfél literes víznek és az alkoholmentes Drehernek örültem. Muszáj volt innom, teljesen kiszáradtam.

Leültem egy kőre, és úgy maradtam egy jó darabig. Csak azért keltem fel, hogy visszaszerezzem a hátizsákomat, utána elterültem a fűben és igyekeztem összeszedni magam.

Kemény, nagyon kemény verseny volt, igazi túlélőfutás. 1 óra 22 perc 9 mp, nagyon közeli ez az eredmény a Coca Cola Futógálához, ahol szintén hőség volt anno (azt 1 óra 24 perc alatt futottam le). Soha többé nem szeretnék ilyen melegben futni, alig várom a jó hűvös őszi és hideg téli futásokat.