2020. szeptember 27. vasárnap
Éjszaka kénytelen voltam elosonni a közös mosdóig, ami naná, hogy a telek másik végében volt, de legalább megcsodáltam a csillagfényes éjszakai eget. Reggel ködben úszott az egész domb, de mire felkeltünk, már ragyogóan sütött a nap. Fox előző este nagyon fájlalta a lábát, a túra végén már csak vonszolta magát, ezért aggódtam, hogy az aznapi 10 km-re nemet mond, de szerencsére keményebb fából faragták, és ha nem is lelkesen, de benne volt a folytatásban.

Megnéztük a Rezi-denciát nappali fénynél is, és nagyon szépnek bizonyult. A reggeli kávé mellett beszélgettünk a tulajdonossal, elmesélte, mekkora élet szokott lenni itt nyáron. El tudom képzelni, hiszen a táj mesés, a faházak barátságosak, és természetközeli az egész hely.

Hűvös, de verőfényes napsütéses időben indultunk el Hévízre. A szőlőhegyről leereszkedtünk a Gyöngyösi csárdához, ahol már nyomhattuk is a pecsétet. A betyársíroknál reggeliztünk, a hatalmas fűzfa alatt a padok és a síremlék is jól megférnek egymás mellett. A csárda egykor a bakonyi betyárok kedvelt találkozóhelye volt, Savanyú Jóska is gyakran vendégeskedett itt. A legszebb, hogy a csárda még ma is üzemel, és az épület eredeti formáját is megtartotta.

A sírokban Vak Illés és Kőkes Pista nyugszanak. A szőlőhegyen kerítették be őket a pandúrok és lőtték agyon a két betyárt, ezután temették őket az országút mellé egy közös sírba. Ahogy olvasgatom a forrásokat, erős a gyanú, hogy Kőkes Pista valójában nem halt meg a rajtaütésen, hanem egy ártatlan férfit, Bognár Jóskát lőtték le helyette, Pista pedig előbb bosszút állt árulójukon, majd elmenekült.

Innen egy bő kilométeren az országút mentén haladtunk, után tértünk rá az erdőszéli földútra. A mezőn őszi kikericsek virágoztak.

A karmacsi izraelita temető mellett is elsétáltunk. Karmacson a 18. században települtek le és a 19. században éltek legnagyobb számban zsidók. A II. világháború idejére számuk lecsökkent, a haláltáborokba már “csak” 17 embert hurcoltak el. Hárman tértek vissza, és ők sem Karmacsra, ezzel a zsidó lakosság eltűnt a településről.

Hogy Hévízre jussunk, a Vas-hegyet még meg kellett másznunk, de szerencsére ez volt ez egyetlen emelkedő utunk során. A hegy tetején makkinvázió volt, a tölgyfákról folyamatosan potyogtak a kis termések.

Lefelé kezdett lejteni az út, és ahogy kiértünk az erdőből, Hévíz település tábláját pillantottuk meg. Fox örömében meg is ölelgette.

Megpróbáltatásaink ezzel nem értek még véget, a hévízi tó és a pecsét a buszpályaudvaron még több mint két kilométerre voltak. Hévíz egy elég hosszú kiterjedésű város. A szőlőhegy nagyon puccos, szinte minden borászat étterem is egyben, az út le van térkövezve, ami szerintem kicsit túlzás. Nem álltunk meg sehol, mentünk egyenesen a központba.

A pályaudvaron pecsételtünk, és találkoztunk húggal. Elvonszoltuk magunkat a tófürdő bejáratáig, és egy órát úszkáltunk a vízben. Annyiból csalódás volt, hogy én azt hittem, sokkal melegebb a víz, langyosnak érződött csak – bár most olvasom, hogy ősszel hidegebb a hőmérséklete (24-26 fok), mint nyáron (33-35 fok). A tóba érdemes úszógumit vinni, mert nagyon mély, a legmélyebb pontján 38 méter, és korlátokon lehet csak kapaszkodni, leülni nem lehet. Viszont gyönyörű volt a sok tavirózsa, még sosem láttam őket ilyen közelről, és a tó is szép, a jellegzetes fa építményeknek pedig béke korabeli hangulata van. (A tóról nem készítettem képet, na majd legközelebb.)

Hazaindulás előtt ebédeltünk a Rózsakert étteremben, ami nem egy olcsó választás, de túlságosan fájt a lábunk ahhoz, hogy messzebb menjünk. Vegaként sok választásom nem volt, a rántott camembert az egyetlen nem húsos főétel, de szerencsére finom volt.

Busszal mentünk vissza Sümegre, ahol a kocsit épségben találtuk. Elvezettem Veszprémig, ahol pár napig szervizben lesz, Budapestre vonattal jöttünk.

Az első napi túrát nagyon elszámoltuk, sokkal megterhelőbbnek bizonyult, mint hittük, főleg a végén a meredek hegymászás Rezire. Emiatt a második napi lazára tervezett 10 km is igen fájdalmas volt, nekem a talpam fájt az előző napi vízhólyagoktól, foxnak az egész lába a megerőltetéstől. Legközelebb alaposabban meg kell nézni a szintmetszetet, és akkor arányosabban el tudjuk osztani az emelkedőket. Hiába, most már kezdődnek a mászós szakaszok.

A harmadik szakaszból már csak 7 km hiányzik Keszthelyig, de ezt a negyedik szakasszal együtt fogjuk lesétálni. 181 km-et túráztunk eddig a kéken, a teljes táv 15%-át teljesítettük eddig.