Érdekesen alakult a harmadik szakasz teljesítése a múlt hétvégén. A legelső terv az volt, hogy húggal és foxszal pénteken Sümegen éjszakázunk, szombaton eltúrázunk Reziig, vasárnap pedig Hévízre megyünk, ahol találkozunk kishúggal és még fürdünk egyet a tóban. Ehhez képest az lett, hogy mindenki lemondott mindent a legutolsó pillanatban, ketten túráztunk foxszal, húg Hévízre jött le csak vasárnap fürdeni, kishúg egyáltalán nem jött.

2020. szeptember 25. péntek
Munka után indultunk Sümegre, ám ezúttal nem vonattal vagy busszal, hanem autóval. Úgy bizony, szeptember közepén vettem egy autót, egy kis C Corsát, és most már egyedül is vezetek. Hihetetlenül jó érzés, hogy a jogsiba és utána a gyakorlásba fektetett rengeteg energia és pénz megtérült, és most már a saját autómmal furikázok. Egy Zirc-Budapest utat már letoltam teljesen egyedül, a sümegi volt a második hosszabb vezetésem, ezúttal részben ismeretlen terepen. Elég mélyvíz volt: Veszprém után szakadt az eső, teljesen besötétedett, és számomra ismeretlen utakon mentünk úgy, hogy néha a szembejövők reflektoraitól azt se láttam, hol az út. Hát nem száguldoztam, az biztos, és nagyon megörültem, amikor végre feltűnt a kivilágított sümegi vár eső utáni ködpamacsok között.

A Kovakő Campben foglaltam szállást, jó kedélyű vendéglátónk megmutatta a kis faházunkat, aztán még visszamentünk Sümegre vacsorázni. A Thirty’s étterem még nyitva volt, finomat ettünk, és elvitelre kértünk egy búzasört, hogy a szálláson én is ihassak valamit. Elég fura hozománya ez a vezetésnek, hogy be vagyok korlátozva sörivás terén, de talán nem is baj, ha kevesebb alkoholt fogyasztok.

2020. szeptember 26. szombat
Egész éjszaka esett az eső, fújt a szél, és nyár óta először csukott ablaknál aludtunk. Kicsit aggasztott, hogy a túrán dagonyázni fogunk, azt viszont az időjárás jelentésből tudtam, hogy napközben esni már nem fog. Reggel elugrottunk boltba bevásárolni, aztán leparkoltam a belvárosban. (Kicsit izgultam, mert még sosem hagytam ott a kocsit éjszakára úgy, hogy nem tudok ránézni, de szerencsére csak sáros tappancsnyomokkal lett gazdagabb a motorháztető, amúgy semmi baja nem lett.) A parkolóból kisétálva máris a kéktúra vonalán találtuk magunkat.

A városból kiérve még sokáig láttuk a sümegi várat. Elhaladtunk a kempinghez vezető út mellett is, és megpróbáltuk megtalálni az őskori kovabányát, amiről a Kovakő Camp a nevét kapta, de nem leltük meg. Azért is volt nehéz, mert a kiállítóhely felújításra vár, benőtte a gaz. Tudtuk, hogy hosszú, 28 km-es út áll még előttünk, úgyhogy nem keresgéltünk sokáig, de sajnálom, hogy ez kimaradt. Szállásadónk szerint jövőre felújítják, talán majd akkor megnézzük mi is.

A sümegi bazaltbánya vasútállomás után nem kellett sokat menni, és a sarvalyi erdészházhoz vezető aszfaltútra jutottunk. A háznál pecsételtünk, aztán folytattuk a túrát egyre mélyebbre kerülve az erdőbe. Az ég borult volt, de nem esett, és kellemes hűvös volt.

Az erdőben már a koraőszi színek dominálnak, és kellemes avarillat lengi be a levegőt. Imádom ezt az időszakot, lelkesen sétáltam a Tátikára felvivő kis ösvényen. Nagyon tetszett ez a rész, hatalmas gesztenyefák között, igazi vadregényes tájakon jártunk. A lábunk alatt csak úgy ropogtak a vad- és szelídgesztenyék.

Kis kitérő felmenni a Tátika várromhoz, de érdemes megnézni, a panoráma csodálatos. Nemcsak a szemközti Rezi várát látni, hanem a zalaszántói sztúpa csúcsa is kikandikál a szomszédos domb tetején, és kis lábujjhegyen állás után a sümegi vár is előbukkan a fák lombjai között. Ha ez nem lenne elég, a Badacsony is felbukkan, ahogy a Balaton kékje is a hegyek között. Sőt, a Ság-hegy jellegzetes körvonala is látható a messzeségben, amit a második szakaszon annyit kerülgettünk.

Tátika vára a 13. században épült. Alatta valamivel egy másik vár állt korábban, amit IV. Béla egy peres ügy végén kobzott el a Tátika nemzetségtől és adta a veszprémi püspöknek. A püspök nem tartotta elég biztonságosnak a sziklaszirt szélén álló épületet, ezért felépíttette a ma ismert várat. A következő századokban hol a püspökség birtokában volt, hol a királyéban, hol pedig valamelyik főnemesében.

A 16. századra leromlott az állapota, nem volt komolyabb őrsége, és a védművek is kifogásolható állapotban voltak. 1589-ben a törökök elfoglalták és felgyújtották, ezután nem építették újra. Sorsát véglegesen egy 1713-as hadgyakorlat pecsételte meg, aminek során a császári csapatok lerombolták a még álló falakat.

A 2000-res években régészeti feltárások és állagmegőrző munkálatok kezdődtek a területen. Ezen a linken videó található arról, hogyan is nézhetett ki egykor a vár.

Nem hagyja nyugodni a fantáziámat, micsoda élet lehetett itt régen: a Tátika vártól Rezi vára látótávolságban van, és Sümeg sincs messze. Milyen szép lehetett, amikor mindhárom vár állt!

A vártól hosszan haladtunk lefele, míg elértük a Tátikahidegkúti majort, aztán az erdő széli mezőn, majd az erdőben kezdtük meg a mászást a Kovácsi-hegy tetején található sztúpához. Annak nem örültem, hogy egészen a buddhista szentély közvetlen közeléig fel lehet menni autóval, mert az égig érő bükkfák katedrálisában szentségtörésnek hatott minden hangos jármű és büdös kipufogófüst. Turisztikailag gondolom megéri, mert sokan lusták lennének felsétálni, de erdőjáróként botrányosnak tartom.

Maga a sztúpa nem pont a kéktúra vonalán fekszik, de a párszáz méter kitérő megéri. Ráadásul az út melletti árusoknál még a sztúpa saját kéktúrás pecsétjével is tudtunk pecsételni. Vettem mentás füstölőt, ezzel is támogatva a helyszín fenntartását. A szentély látogatói egy-egy füstölőt kapnak az árusoktól, amit a sztúpa mellett lehet elhelyezni egy erre kijelölt dobozkában.

A sztúpát 1992-ben építették adományokból, a 30 méter magas építmény Európa egyik legnagyobb buddhista sztúpája. 1993-ban maga a dalai láma avatta fel. Egyszer már fel kellett újítani 2007-ben, és idén is dolgoznak az épületen, a teraszokra nem lehetett felsétálni. Egyébként látszik is, hogy ráfér a felújítás, az egykor hófehér falak megrepedeztek, koszos szürkék lettek a rések mentén, és a tetőn gyomnövények kandikálnak ki. Hozzáteszem, hogy még így is impozáns látványt nyújt.

Lebaktattunk a hegyről, és Zalaszántón a Tátika presszóban pecsételtünk. Tartottunk egy kisebb pihenőt, kávéztunk és egy gyors sör is lecsúszott. Ekkor már délután ötre járt, és régen elengedtem azt a tervemet, hogy délután négy előtt kiérünk az erdőből. Igaz, hogy nem találtam a környék erdeire vonatkozóan semmit a korlátozásokról, amiket sok erdészet bevezetett szeptemberre, vagyis hogy délután négy után a szarvasbőgés/vadászat miatt nem lehet az erdőben tartózkodni. Abban reménykedtem, hogy ha mégis elkerülte volna a figyelmemet a kiírás, legalább nem a kéktúra közvetlen közelében kezdenek lövöldözni.

Zalaszántóról kiérve egy vékony, de benőtt ösvényen értünk a hegy lábához. Átkeltünk a Nagy-séden, aztán kezdődött a mászás. Újra a csodálatos túraszervezési képességeinket dicséri, hogy erre az emelkedőre tökéletesen nem voltunk felkészülve, pedig olvastam túraleírásokat erről a szakaszról. Baromi meredek úton értünk a Rezi várhoz vezető parkolóig – arra nem maradt időnk, se energiánk, hogy a várat is megnézzük. A nap utolsó sugarai még éppen megvilágították a fák tetejét, ami nagyon szép volt. Ez arra is emlékeztetett, hogy még mindig nem vagyunk Reziben, és lassan ránk sötétedik.

Én azt hittem, hogy ha kiérünk az erdőből, akkor már a falu szélén leszünk. Nem is tévedhettem volna nagyobbat: szántóföldek és vadászlesek között vezetett a földút még hosszan Reziig. Na itt igazán veszélyzónában éreztem magunkat, de csak egy őzet láttam elugrani az útról, egy vadásszal sem találkoztunk.

Nagy sokára rátértünk a falu széléig vezető útra, ahol a pecsétet is megtaláltuk. Innen már csak a kocsmáig kellett eljutni, ahol megvacsoráztunk. Igazi vidéki kocsma a Rezi Kocsma, én igazán értékelem az ilyen helyeket. Mindenki ismer mindenkit, a falon régi bulikon készült fotók, fiatalok csocsóznak, az öregek a pultot támasztják, igazi falusi életérzés. Néha irigykedek, mert nálunk nem volt a faluban kocsma. A vacsorázás felemásra sikerült, mert bár volt pizza, de az összes húsos volt, úgyhogy én csipszet vettem, de nem éreztem éhesnek magam, már túllendültem azon a ponton, úgyhogy csak söröztem.

A nap utolsó feladata a szállás megtalálása volt. Nem nagyon akaródzott a meleg kocsmából kimenni a hidegbe. Kabátban, vacogva indultunk neki a bő egy kilométeres sétának az éjszakában. A Rezi-dencia a kéktúra útjával párhuzamosan fekszik a domb tetején, és kis faházakban lehet megszállni. A nagy sötétben sokat nem láttunk a környezetünkből, de a házikó nagyon otthonos volt. Forró zuhanyt vettünk, a teraszon még elkortyoltunk egy győzelmi sört, amennyire lehet, rendbe szedtük meggyötört lábainkat, és bedőltünk az ágyba aludni.