2021. február 06. szombat
Nagyanyám születésnapja alkalmából jártunk Zircen ezen a hétvégén, amit vasárnap ünnepeltünk. Péntek délután hazavezettem Zircre, szombatra pedig a kéktúra folytatását terveztük be. Az időjárás enyhének ígérkezett, kevés esővel – ezért is csodálkoztam, amikor reggel sűrű köd ült a tájon. Ahogy a legtöbben, én se szeretek ködben vezetni, de bíztam benne, hogy napközben kitisztul az idő. Haha.

A terv az volt, hogy Gyulakeszin hagyjuk az autót, onnan tapolcai átszállással jutunk el Badacsonytördemicig, és a túra végén a Csobáncról lesétálunk a faluba a kocsihoz. Zircről késve indultunk – fox is elszüttyögött, aztán kishúg kulacsa tört el a táskájában a házból kilépés pillanatában, de húg busza is késve ért Veszprémbe, ahol felszedtük, úgyhogy hiába próbáltam tempósan menni, esélytelennek látszott Gyulakeszin elérni a buszt. Változtattunk a terven, Tapolcán parkoltam le, és egyenesen Badacsonytördemicre buszoztunk.

A vasútállomáson szálltunk le, szerencsére az elátkozott buszmegállót nem is láttuk, ahol a reklamálásunk miatt a Volán időközben cserélte a menetrendi kiírást. Kényelmesen összekészülődtünk: megreggeliztünk, folyó ügyeket intéztünk, és felkészítettük magunkat a hegymászásra.

A Szent György-hegy is megizzasztott, de a Badacsony egy egészen más kategória. Meredek, szőlősbe vezető betonúton másztunk felfele, ahol alig tudtunk hova tapadni, amikor autó érkezett mögülünk, ami meglepő gyakran történt meg. Brrr, rossz belegondolni, hogy én ott vezessek, tuti akkora szerencsém lenne, hogy valaki szembejönne… Mikor elfogyott a beton, egy lépcsősorhoz értünk. Azt hittem, ez már a Bujdosók lépcsője, de csak a Rodostó Turistaház üresen álló épületéhez vezetett.

A nevezetes lépcső kicsit odébb indult, majd bazaltcsúcsok és omlások mellett haladva vitt fel a Badacsony fennsíkjára. A Bujdosók lépcsője 464 fokból áll, és minden pihenőpontját egy, a kuruc korhoz köthető történelmi személyről neveztek el. A sűrűn elhelyezett pihenőkre szükség is van, fullasztó az emelkedő. A hegyre felérve egy esőházhoz jutottunk, el is kezdtünk álmodozni, milyen jó lenne nyáron ott aludni.

A badacsonyi fennsíkon ködben meneteltünk. Rengeteg kilátópont lett volna, de nem lehetett lelátni a hegyről. Egy alkalommal szakadozott szét éppen annyira a felhő, hogy a Balaton és a parti nádas egy kis szegletét láttuk, de ennyi. Nem is törtük magunkat, hogy a kisebb kitérőt jelentő kilátókat felkeressük, felesleges lett volna.

Viszont a körülöttünk lebegő köd hátborzongatóan kísérteties hangulatot adott az erdőnek. A csupasz fák között úszó fehérség miatt úgy éreztem magam, mintha egy Edgar Allen Poe novellában lennék.

Elindultunk lefele, aztán legnagyobb megrökönyödésünkre újra felfelé vezetett az út. A hegyről egy nagyon érdekes szorosan sétáltunk le, ahol egyik oldalon kis kőfalacska, a másikon kövekkel borított domboldal terült el, és végig köveken lépkedtünk.

Mielőtt a házakhoz kiértünk volna, mohás sziklákra telepedtünk le megebédelni. Elnyammogtuk a szendvicseinket, közben mind azon csodálkoztunk, mennyire leszívott minket ez a sok mászás. A nyílt terepre érve megpillantottuk a ködbe burkolózó Gulácsot, ami nem kicsit rettentett el minket. Még egy hegy, ami meg kell mászni? Kicsit kellett felfelé menni, de a domb oldalán vezetett végig az ösvény, aminek a nagyja lefelé tartott.

Menet közben latolgattuk a lehetőségeinket. A kocsi Tapolcán van, a környező falvakból 3 és fél 6 körül mennek buszok arrafelé. Kiszállhatunk Káptalantótiban, de ekkor volt fél 3, a falu pedig még majdnem 3 km-re. Ha nem érjük el a buszt, akkor meg kell mászni a Csobáncot, amihez nem éreztük a lelkesedést, és utána Gyulakeszin várhatunk estig. Vagy elsétálunk Tapolcáig, ami Gyulakesziről plusz 5 km legalább. Ha Káptalantótin lekéssük a buszt, akkor várhatunk két és fél órát a következőig. És még egy kocsma sincs rendesen nyitva a vírus miatt, beülni sehova se lehet. Agyrém.

A faluba betonút vezetett, ott jól meg tudtuk nyomni a tempót. Bőven beértünk a busz előtt, még pecsételni is volt időnk. Azt már csak a buszmegállóban vettük észre, hogy ez a járat nem közvetlenül Tapolcára visz, hanem Révfülöpön át kell szállnunk vonatra – ami vicc, így az egyébként negyed órás útból egy kört téve lett egy óra. Más opciónk nem volt, ismerjük a kis falvak buszos közlekedését. Az átszállás eléggé ki volt számolva, a 6 perces átszállási időt neccesnek éreztem, hát még akkor, amikor a busz 7 perc késéssel érkezett Káptalantótiba. Szerencsére fiatal sofőr volt, aki száguldott, amennyire tudott, de végig azon imádkoztam, hogy nehogy valaki fel akarjon szállni, mert ha egy megállóban is megállunk, nem érjük el a vonatot. Így is ahogy a peronhoz futottunk, már érkezett is a vonat.

Tapolcán a vasúttól fel kellett sétálni a kocsihoz, amit a buszpályaudvarnál hagytam. A kocsiban mindenki számára kezdődött a pihenés, kivéve nekem, aki próbáltam épségben hazaszállítani mindenkit. Még nem volt sötét, mikor elindultunk, igyekeztem minél nagyobb távot megtenni világosban. Kapolcs környékéig még nem is volt gond, de aztán nem csak sötét lett, de olyan tejköd, hogy a kocsi orrától nem láttam el öt méterre. Borzalmas volt. 40-nél egyszerűen nem tudtam gyorsabban menni, mert nem láttam, hol az út. Rosszabb csak akkor volt, ha jöttek szembe, akkor aztán tényleg semmit nem láttam. Mögöttem hosszú kocsisor, az is frusztrált, hogy nem tudtam, mások egyébként gyorsabban mennének-e, ha nem cammognék előttük, de a szembejövők se voltak túl gyorsak, ez vigasztalt.

Veszprémbe érve a külső gyűrűn még rosszabb volt, ott már volt autó árokban, tűzoltóautó, vészvillogós kocsi a kereszteződésben. Elvergődtem a buszpályaudvarig, de közben a köd és sötét miatt azt se tudtam sokszor, hol vagyok, pedig Veszprémet azért ismerem. Eredetileg hazavittem volna húgot, de végül nem vállaltam, hogy ködben még egy várpalotai kitérőt is tegyek. Mire egy félreeső parkolóban megálltam kicsit kifújni magam, remegett a lábam. Rövid pihenő után nekivágtunk a 82-es kanyargó útjának. Ott már néha majdnem 60-al is mentem – ezt az utat legalább ismerem. Nagyon örültem, amikor hazaértünk. Otthon a nagy stresszre megittam egy sört (pedig alig iszok mostanában alkoholt), majd több mint 10 órát aludtam.

Kalandosra sikerült ez a kis túra is. A Csobánc végül kimaradt, azt majd legközelebb hódítjuk meg. Bár csak 11 km-t haladtunk, így is alaposan elfáradtunk. 244 km-el a kéktúra 21%-át teljesítettük.