Az elmúlt két hónap nem életem legjobb időszaka volt, így se írni, se túrázni nem volt semmi motivációm. Húsvét előtt jutottunk el odáig, hogy folytassuk a hatos szakaszt. Nagyon szeretnék már a következő szakaszon járni, de a hülye lezárások miatt elég nehézkes haladni. Talán most már beindul az élet, és közeledünk Zirc felé is, egyre gyorsabban el tudunk majd jutni a szakaszok indulópontjaihoz.

2020. április. 02. péntek
Nagypéntek reggelén ültünk kocsiba. Szépen elterveztem mindent, mikorra kell Veszprémbe érni, mikor ér oda húg, hogyan érünk Szentbékkállára, és onnan mikor szállunk fel a buszra, ami elvisz Káptalantótiig. Azt már Veszprémben láttam, hogy már megint nem érjük el a kinézett buszt. Kocsival még egyszerűen nem tanultam meg pontosan belőni az időt, amire szükség van az A-ból B-be jutáshoz. Nem baj, az egyébként késő húgra várva újraterveztük a napot. Az is megoldható volt, hogy Káptalantótin marad a kocsi, és a túra végén buszozunk vissza hozzá.

Káptalantótiban le is parkoltam a piac előtt, onnan kis sétával jutottunk vissza a kéktúra vonalára. Kisétáltunk a faluból, és már messziről láttuk a Csobáncot, amire hamarosan fel kellett másznunk.

Kifejezetetten szép időnk volt, talán az első igazán tavaszias napok egyike. A Csobáncra felfelé már éreztük a napsugarakat, kicsit sikerült is lepirulnom. A hegytetőn piknikezés közben bekentük magunkat naptejjel, most már ez is egy olyan dolog, ami a túrák része kell legyen. És a több víz is.

A Csobáncról ráláttunk a Balatonra és a környező tanúhegyekre, már ez a kilátás is megérte a sétát – és akkor a várromot még nem is láttuk. Míg a faluból kifelé haladtunk, majd el a szőlősök és pincék mellett, nem igazán találkoztunk emberekkel, egy-két túrázóval csupán. A várnál ez radikálisan megváltozott: a romok között is rengetegen voltak, és a várhoz vezető úton, ahol mi lefelé mentünk, onnan is rengetegen érkeztek.

Csobánc várának első említése 1221-ből származik. Leghosszabb ideig a Rátót nemzetségbéli Gyulaffy család kezében volt – nem véletlenül juthat eszünkbe Gyulafirátót település, ami az olasz eredetű család birtoka volt. A török háború idején a dunántúli végvárrendszer része volt, és egyszer sem tudta a török elfoglalni. A Rákóczi szabadságharc végén a császári alakulatok felrobbantották, azóta pusztul. 1953 óta tart a régészeti feltárása.

Az időnként csúszós, köves szerpentinen lesétáltunk a várból. Tettünk egy kis kitérőt a Rossztemplomhoz. Sokat nem tudunk róla, csak annyit, hogy a 13. században épülhetett.

A Csobáncról újabb szőlősök és borospincék sokasága mellett haladtunk el, majd a következő emelkedő várt ránk, a Hajagos. Az elhagyott kőbánya közelében még gyíkokkal is találkoztunk!

Innen egy hol emelkedő, hol lejtős szakasz következett az erdőben, ami baromi szép volt, de a bokám a végére segítségért kiáltozott.

Az erdőből kiérve, még az árnyéktalan mező előtt meguzsonnáztunk, majd egy szarvasmarhatelep mellett tértünk rá a homokos mezei útra. Tűzött a nap, de legalább nem betonon kellett mennünk, pedig attól féltem.

Nemsokára nagyobb embertömegekkel találkoztunk, ami jelezte, hogy hamarosan elérjük a szentbékkállai kőtengert. Gyerekkoromban jártam itt, és sokkal nagyobbra emlékeztem. Sajnos sok időnk nem volt nézelődni, átszaladtunk rajta, sietnünk kellett a buszhoz.

Szentbékkállán a pecsétet rendben megtaláltuk, pecsételtünk, és kényelmesen elértük a buszt is. Kis autóm, a Kék Gyöngy is hűségesen várt ránk a káptalantóti piac előtt. Hazafele útba ejtettük Várpalotát, ahol húgot kidobtuk, aztán Zirc felé vettem az irányt. Alaposan elfáradtunk mind, engem a kocsiból kiszállva csapott meg igazán a fáradtság.

257 km és 22% az eddigi teljesítés a kéktúrán. Ez a szakaszt már nagyon be akarom fejezni, mert úgy érzem, sose lesz vége.