Végre elértük a Bakonyt! El se tudom mondani, mennyire vártuk már, hogy kikeveredjünk a Balaton-felvidékről. Nem mintha ne tetszett volna, de Tapolca mintha soha nem akart volna távolodni. Két héttel a hatos szakasz befejezése után útra keltünk, hogy bejárjuk a hetest.

2021. április 24. szombat
Közvetlen járattal érkeztünk Nagyvázsonyba Budapestről. Húg Várpalotán szállt fel hozzánk, kishúg pedig Veszprémben. Nagyvázsonyban a benzinkúton még vettünk vizet és nasit, elintéztük a folyó ügyeinket, aztán megkerestük a kék folytatását.

A település vége után kanyarodtunk rá a túraútra, és sok-sok kilométeren át sétáltunk a nyílt mezőn az erősödő tavaszi napsütésben. Előttünk egyre csak nőtt a Kab-hegy, lelkiekben készítettük magunkat a ránk váró mászásra. Tudtuk, hogy a vége lesz húzós, de addig nagyjából egyenletesen emelkedik az út.

Alig indultunk el, amikor egy árokban egy tehén maradványait találtuk. Reméltük, hogy látunk majd teheneket útközben, de nem éppen ilyen formában gondoltuk. Erről inkább nem rakok ki képet. 😀

A hegy lábánál már erdőben jártunk, ami sok helyen meglehetősen sáros volt, néha azt se tudtuk, merre kerüljük ki a pocsolyákat.

Ahogy közeledett a hegycsúcs, úgy lett egyre meredekebb az út is. Eddigi túrázós karrierem során először kellett létrán kerítést másznom, jó móka volt.

Az egész hegymászás tényleg nem volt vészes, az utolsó métereket leszámítva, amikor egy rövid, de baromi meredek domboldalon kellett feljutnunk. Nem csoda, hogy a tetején mindenki leroskadt és csak pihegni bírt.

Átmásztunk a kilátóhoz, és az alatta lévő padoknál megebédeltünk és ittunk egy csúcssört. Meglepően nagy volt a forgalom, folyamatosan jöttek-mentek az emberek körülöttünk. Majdnem egy órát üldögéltünk, aztán felmásztunk mi is kilátást nézni. Elbúcsúztunk a Balaton-felvidéktől.

Betonút vezetett le a hegyről, hamarosan a pecsételőhelynél jártunk. Innen további betonmenet, aztán beértünk az erdőbe.

Újra pocsolyákat kellett kerülgetnünk, de legalább izgalmas volt, mert láttunk békákat és sok békapetét a vízben.

Úrkútig nem sok emelkedővel volt dolgunk, szépen leereszkedtünk a Kab-hegyről. Mikor legutóbb erre jártunk, Úrkút felől akartam felmenni gyalog a Kab-hegyre, de húg nem érezte az erőt, úgyhogy kocsival tettük meg a távot. Utólag belátom, hogy jobb, hogy nem indultunk neki, abból az irányból elég húzós lett volna, főleg a sok betonnal a csúcs előtt.

Nagy örömünkre Úrkúton nyitva volt a kocsma. Pont aznap nyitották meg a teraszokat, mert beoltottak 3.5 millió embert (hagyjuk is az összefüggést). Nagyon felszabadító érzés volt egy igazi kocsmában ülni emberek között, és sörözni. Szabadság!

A sörtől felvidulva folytattuk utunkat, ami átvezetett az őskarszton. Bár láttam már, de szívesen elkísértem foxot és kishúgot, nem volt nagy kitérő lemászni a lépcsősoron.

Úrkút után igazán a Bakony ősrengetegében találtuk magunkat. A már egyre lefelé haladó, gyengülő nap áttört a fák ágai közt, és enyhe nyári esti hangulatot eredményezett. Az okozott csak némi feszültséget a lusta langyos időben, hogy a hazafelé tartó vonat indulása egyre közeledett, nekünk meg még 5 km-t le kellett tolnunk.

Széles erdei úton, egy völgyben tettük meg az utolsó kilométereket. Egy ponton erős medvehagyma illat csapta meg az orrunkat, akkor még ellenálltam neki. Nem sokkal később az út mentén pillantottam meg egy sűrű medvehagyma mezőt. Gyors számolás után úgy ítéltem meg, hogy ez még belefér a vonatig, úgyhogy szedtem egy csokorral. (Azóta főztem is belőle medvehagyma krémlevest.)

A városlődi Sobri Jóska kalandpark bejárata mellett sétálva már éreztük, hogy utunk végén járunk. Hamar odaértünk a Városlőd-Kislőd vasútállomásra, pecsételtünk, és vártuk a vonatot. Az a vicces helyzet állt elő, hogy el kellett vonatoznunk a következő megállóig, Ajkáig, hogy ott szálljunk fel a pesti vonatra. Ami egyébként áthalad Városlőd-Kislőd állomáson, csak nem áll meg. Ez a vonat végigvitt volna Pestig, ha nem lett volna Veszprém és Várpalota között vágányzár. Így Veszprémben vonatpótlóra szálltunk, Várpalotán pedig vissza a vonatra. Húgék Várpalotán maradtak, kishúg ott aludt náluk. Mi jó későn értünk vissza Pestre, ráadásul a Kálvinon, ahol metrópótlóra szálltunk, legalább három buszt el kellett engednünk, mert tele volt részeg fiatalokkal. Mindenki megőrült a terasznyitástól és ment a buli ezerrel. Amire felfértünk, az is tömve volt, de szerencsére csak két megállót kellett mennünk.

Átléptük a 300. kilométert a kéken, 306 km-nél járunk, ez már 26%. Pünkösdkor folytatjuk a nyolcas szakasszal. Végre elérünk Zircig!