2021. május 23. vasárnap
Borongós időre keltünk: borult volt az ég, és néha az eső is rázendített, de pár perc után mindig elállt. Komolyabban nem fordult meg a fejünkben, hogy ne induljunk el. Bíztunk benne, hogy csak rövidebb záporokkal, szemerkélő esővel lesz dolgunk. És különben is, nem vagyunk cukorból. Esőkabáttal, kamáslival, vízálló nadrággal felszerelkezve szálltunk fel Zircen a bakonybéli buszra 10.40-kor. Nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek hasonló terveik voltak aznapra, elég sok túrázó szállt le a Bakonybél üdülő bejárati út megállónál. Itt folytatódik ugyanis a kék.

Erdészeti autóúton tettük meg az első kilométereket. Párapamacsok úsztak a fák lombjai fölött, és csak néha csöpögött az eső. A kék gyorsan bevitt minket egy keskeny ösvényre, onnantól folyamatosan emelkedett az út a Kőris-hegyig. A szinttérképet nézegetve ez borzasztóan meredeknek tűnt, a valóságban viszont egyáltalán nem volt durva: emelkedett, de egyenletesen. Annyira azért meredek volt, hogy hamar kimelegedtem, és pólóra vetkőztem.

Sétáltunk a hatalmas fák között a sáros erdei utakon, kerülgettük a pocsolyákat és a dagonyát. Egyszer csak újra elkezett esni, de úgy rendesen. A vízhatlan kabátom a hátizsákomra csaptam, a kapucniját a fejemre húztam, a fényképezőt pedig az előrehúzott szára alatt őriztem. Tartottunk egy pihenőt, akkor felraktam a vízhatlan zsákot a hátizsákra, és arra dobtam vissza a kabátot. Esett, de nem volt vészes, és úgy tűnt, el fog állni.

Nem állt el. Pedig énekeltünk (“Süss fel nap, fényes nap, Kőris-hegyen a túrázók megfagynak.” Fox szerint a “meghalnak” hitelesebb lett volna.), nézegettem a felhőképet az időképen, és mindig, amikor kicsit kevésbé esett, reménykedtünk, hogy már tényleg vége. De nem. És eljött az a pont, amikor kénytelen voltam rendesen felvenni a kabátomat, annyira esett. Mivel egészen addig a hátizsákomra dobva hoztam, ezért a belseje tiszta víz lett a hátizsáktól. Nem volt kényelmes érzés egy vizes belsejű kabátot felhúzni, de nem volt mit tenni.

Nem sokkal a Kőris-hegy teteje előtt egy sziklás részen mászni kellett a csúszós, sáros köveken, az volt az a pont, ahol elraktam a fényképezőt, és nem is nagyon vettem elő a túra során többet. Gyerekkoromban egyszer voltam már a hegyen, de csak ez a rövid szakasz maradt meg az emlékezetemben – úgyhogy én fejben arra készültem, hogy végig ilyen mászós lesz, pedig egyáltalán nem az.

Ahogy közeledtünk a szerpentinen a radarállomáshoz, eljött az a pillanat, amikor a vízhatlannak hitt nadrágom felmondta a szolgálatot és elkezdett átnedvesedni. A felsőtestem a kabáttól volt nedves, a cipőm sose volt vízálló. Nagyon bíztunk benne, hogy a Vajda Péter kilátónál majd átvehetjük a vizes ruhákat, tudunk száraz helyen pihenni és ebédelni. Tegye fel a kezét, aki szerint a kilátónak nincs zárt teteje? Így van, még a torony alá beállva is esett a fejünkre a víz.

Pecsételésnél pont akkor esett egy vízcsepp a füzetemre, amikor fox rányomta a bélyegzőt, úgyhogy mérsékelten felismerthető a nyomat. Feladtuk a ruhacserét és étkezést, továbbindultunk, mert a térkép szerint nem nagyon messze, Kisszépalmapusztán van egy esőbeálló. Leereszkedtünk egy rövid, de annál meredekebb és csúszósabb domboldalon, aztán már mennydörgést hallgatva folytattuk az utat az ősfák sűrűjében. Nem lett volna megterhelő a leereszkedés, ha nem folynak kis patakok az úton. Ahol lehetett, az út menti fűben haladtam, ott jobban rá mertem lépni a földre. A lejtő vége egy igazi dagonya volt, ha akartam se tudtam volna elkerülni a bokáig vízbe merülést, de addigra a cipőmnek már régesrég mindegy volt.

A kisszépalmapusztai esőbeállóban kicsit megpihentünk. Annak ellenére, hogy fedett kis faház, a tetőn mégis becsöpögött a víz, és a benti pad is teljesen átázott, leülni nem lehetett. A ruhacserét végleg feladtuk, úgyis újra vizesek lettünk volna. Az kb. itt eldőlt, hogy az elsődleges cél Borzavárig eljutni, onnan pedig valószínűleg busszal megyünk Zircre – korábban nem tudtunk volna kiszállni sehol.

Ha az eső nem lett volna elég, hideg szél kezdett fújni, és egy rövid betonos szakasz után erdőkitermelés utáni kráterekben gyűlt vízen és sáron kellett átküzdeni magunkat. Séta közben azzal vigasztaltam magam, hogy bármennyire is fázok, bármilyen rossz most minden, el fog jönni az este, amikor otthon leszek egy kád forró vízben, és vége lesz a megpróbáltatásoknak. Működött a mantra, meg úgy egyébként senki nem volt különösebben hisztis. Morogtunk az időjárásra, de elfogadtuk a sorsunkat, és meneteltünk a hideg esőben tovább.

Szépalmapuszta után már a buszt is kinéztünk magunknak Borzavárról, de még azzal is elkacérkodtunk, hogy mégis gyalog megyünk Zircre. Az eső elállt, az eddigiekhez képest egész jók lettek a körülményeink. A puszta után betonúton mentünk, és volt egy pont, ahol vissza kellett kanyarodni az erdőbe. Mi be is kanyarodtunk, és csak mentünk és mentünk a sűrűben. Magamban csodálkoztam, hogy egyre járhatatlanabb az út, és mennyire fura, hogy nincs kitaposva, derékig ér a fű, pedig azt hittem, hogy a kéktúrának elég népszerű ez a szakasza. A telefonom a gps térképpel nem nálam, hanem foxnál volt, mert az én kabátom zsebe is átázott már. Mikor már nagyon gyanús lett, hogy rég láttunk kék jelet, és fox ránézett a térképre, akkor derült ki, hogy már majdnem Porvánál vagyunk. Továbbmenni viszont nem tudtunk, mert végetért az út. Mehettünk vissza egészen a betonútig, ahol csak annyit kellett volna tennünk, hogy a betonúttal párhuzamosan haladunk egy kis ösvényen. Ahonnan párszáz méter után újra kimegyünk ugyanarra a betonútra. Itt azért elengedtünk néhány anyázást, mert nem volt egyértelmű a jelzés alapján, hogy rögtön el kell kanyarodni, és még értelme sincs túl sok az úttal párhuzamos ösvénynek. A kinézett buszt ezzel persze lekéstük.

Nem baj, bő egy órával később ment egy másik, addig meg beülünk a kocsmába. Borzavár már nem volt messze, és hamarosan elértük azt a részt, ahol a Reguly túra is bemegy a faluba. Átázva, csuromvizesen értünk be a templom mellé, de közben kisütütt a nap! A boltnál pecsételtünk, majd megkerestük a kocsmát, de zárva volt. Így várhattunk háromnegyed órát a buszmegállóban, de legalább kicsit melegített közben a nap.

Zircen alig bírtam elindulni haza a kocsival, úgy remegett mindenem a hidegtől. A buszban meleg volt, és az a pár méter a vasútállomásnál a busztól a kocsiig elég volt ahhoz, hogy újra átfagyjak. Persze szerencsésen hazavezettem, de nem is mentem messze, 2 km után otthon is voltunk.

Nem ilyenre terveztük ezt a szakaszt, és nem kedves dolog a kéktúrától, hogy pont itt, a hazai terepen viccelt meg minket ennyire: az időjárás is ellenünk játszott és az eltévedés sem esett jól. Annyiból szerencsés csak, hogy a 9-es szakaszon június 12-ig katonai mozgások és lőgyakorlat lesz, úgyhogy csak Jásdig tudunk elmenni, ami Zirctől csak 16 km. Így hozzá tudjuk csapni a Borzavár-Zirc szakaszt, az már kiad egy értelmes túratávot.

339 km-t és 29%-ot teljesítettünk a kékből.