OKT 08-09 – Borzavártól Jásdig

Eléggé bosszantott, hogy a 8-as szakaszt nem tudtuk legutóbb befejezni, úgyhogy mihamarabb folytatni szerettük volna a túrázást. Most úgy tűnik, hogy ez a kéthetente kéktúra dolog egész jól működik, nagy nyaralásokat még úgysem lehet szervezni a beutazási macerák miatt. Bár oltva vagyunk már egy ideje, a családban elég vegyes a felhozatal, hogy ki mit és mikor kapott. Augusztusra már mindenki védett lesz, akkor szeretnék egy hosszabb nyaralást megejteni. Addig is haladunk szépen a kéken, tavaly úgyis sokszor halasztani kellett a túrákat.

Borzavár és Jásd között jártuk be a kéket. Jásdnál tovább lőgyakorlat miatt elvileg nem is juthattunk volna, de azóta olvastam más túrázóktól beszámolókat, akik a lezárások ellenére járták az erdőket Jásdon túl is. Mivel ez tényleg a lőtér széle, valószínűleg nem ott vannak a nagy gyakorlatok, de én úgy vagyok vele, hogy jobb a békesség.

2021. június 6. vasárnap
Szombat este érkeztünk Zircre, ezúttal vonattal. Akárhogy is logisztikáztunk, nem lett volna értelme autóval menni, mert a végén vissza kellett volna mennünk csak az autóért, míg Jásdról busszal simán el lehet jutni Várpalotára, onnan meg közvetlen buszok járnak Pestre.

Viszlát, Borzavár!

Reggel korán keltünk, fél 8-kor már Borzaváron pecsételtünk húggal és foxszal. Olyan érzésünk volt, mintha el se telt volna a két hét, és közvetlenül folytatnánk az előző szakaszt: borult volt az ég, és többször elkezdett cseperegni az eső. Egy hosszabb zuhé volt, de meg sem közelítette a múltkori felhőszakadást. Zirc után már nem is esett egész nap egyáltalán, sőt, a nap végére még leégnem is sikerült.

Virágok

Borzavárról már ismert úton sétáltunk el Zircig, a Reguly túra útvonala is a kéken szokott haladni. Egészen üdítő volt a túra elején itt járni, a teljesítménytúrán ezen a részen már csak vonszolni szoktuk magunkat és sűrűn utánaszámolni, mennyi van még hátra és mikor érünk be. Most kellemes séta volt csak jól járható erdei úton.

Zirc vasútállomás.

Gyorsan Zircre értünk, a vasútállomáson tartottunk egy reggeliző pihenőt. Meglepően sokan keresték a kék pecsétjét az alatt a fél óra alatt, amíg ott időztünk, de mindenki a másik irányban folytatta az utat. A szusszanás után feltöltődve indultunk tovább Nagyesztergár felé.

Viszlát, Zirc!

A faluig az autóút mellett sétáltunk, de nem volt nagy a forgalom. Néha visszatekintettünk Zircre, aztán hamar beértünk a településre. Az ébredező faluból kiérve bevetettük magunkat az erdőbe. Kezdett melegedni az idő, de nem mertem még lecipzárazni a nadrágom szárát, mert nem egyszer kellett derékig érő dzsungelen átvágnunk. Erdő és mező váltogatta egymást, igazi ismerős bakonyi tájakon jártunk.

Veimpuszta romjai

Izgatottan vártuk, hogy elérjük Veimpuszta romjait. Amikor megpillantottam egy használaton kívüli villanypóznát és téglatörmelékeket a fák között, már sejtettem, hogy a közelben járunk. Így is volt, hamarosan egy hatalmas, romos épület előtt álltunk. Veimpuszta története borzasztó szomorú: a 14. századtól létezett Veim falu a cseszneki várterület részeként, még kőtemploma is volt. Még a ’60-as években is majdnem kétszázan éltek a kis településen, volt bolt, iskola, orvosi rendelő, áram. A ’70-es években központilag megszüntették az itteni gazdálkodást, az embereket elköltöztették, úgyhogy mára csak a romok maradtak.

Fox az úton

Az látszott, hogy itt nyáron hatalmas dzsindzsa van, már most is törnünk kellett néha az utat a növények közt. Volt egy szakasz, ahol baromi szép fehér virágok szegélyezték két oldalról az ösvényt. Látványnak gyönyörű volt, de végigtüsszögtem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen allergiás reakcióm erdőben – szerintem gyerekkorom óta most először.

Bakonynána felé a nap is kisütött

A jelzésekre nagyon figyelni kellett, kétszer is majdnem eltévedtünk. Alapvetően jól fel vannak festve, de a növények takarják őket vagy pont cserjés részen kell kanyarodni, ahol alig lehet észrevenni a vékony kis bokron a jelet. Egyik alkalommal azt hittük, át kell kelnünk egy patakon. Fél lábbal már vizes lettem, mire rájöttünk, hogy letértünk az útról. Még jó, hogy nem sikerült átmásznom, elég mérges lettem volna, ha még vissza is kell szenvednem magam. 😀

Vendégváró Bakonynánán

Bakonynánára betonút vitt, ahol senkivel nem találkoztunk, teljesen kihaltnak tűnt. A faluban már volt élet, a pecsét nincs messze a római fürdő parkolójától. Kellemes kis pihenőhelyet alakítottak ki a pecsét köré padokkal, üdvözlő táblákkal, jó szívvel ültünk le pihenni és enni.

A híres-neves római fürdő

A római fürdő felé persze megnőtt a népsűrűség, népszerű vasárnapi program a környékbeliek körében a séta a szurdokhoz. Egyszer jártam itt talán egész életemben, ami bakonyi lányként kicsit fura, és nem is sok emlékem volt róla. Az biztos, hogy nagyobbra emlékeztem. Meg úgy rémlett, hogy a vízesés mellett le lehet mászni a sziklákon. Lehet, hogy ezt máskor meg lehet tenni, de most nagy volt a víz sodrása. Az egykori turistaút is le volt zárva a sziklák felett, valószínűleg elég sok ember esett le az elmúlt években onnan. Nem csodálom, meredek és csúszós is.

Vízesés

Mi is csak addig másztunk fel, ahonnan még nagyjából biztonságosan le lehet tekinteni a szurdokba. Ami gyönyörű. Azt sajnos nem tudjuk, miért éppen római fürdő a neve, mert arra utaló jelek nincsenek, hogy a rómaiak itt fürödtek volna – bár voltak a környéken római kori villák, szóval éppenséggel nem lehetetlenség.

Csoportkép

Kisebb kitérő volt megnézni a szurdokot, és úgy gondoltuk, megy a fene vissza a hídig, mi felmászunk a domboldalon. Igen ám, de az út, ahova kiértünk, még nem a kék volt, és a térkép szerint nem is csatlakozott rá. A kék vagy száz méterre lehetett, de köztünk egy valaha tarra vágott, ma tölgycsemetéktől sűrűn benőtt földszakasz tátongott. Még hosszú nadrágban voltam, húggal nekivágtunk, fox kivárt. Át is értünk kisebb nehézségek árán, közben fox kicsit tovább sétált, és talált egy utat. 😀 Végül mind a megfelelő úton kötöttünk ki. Itt szedtem le a nadrágom szárát.

Jásd felé

Ezzel a tervezettnél hosszabbra nyúlt kitérővel már szednünk kellett a lábunkat, hogy elérjük a 14:01-es buszt Jásdon. Leereszkedtünk egy völgybe, átkeltünk a patakon – amiben egy bernáthegyi hűsölt, csak a feje látszott ki, olyan volt, mint egy kis víziló -, aztán mezőn sétálva értük el Jásdot. A Szentkút mellett elsétáltunk, észre se vettük, és azt csak utólag láttam, hogy van itt egy földvár, a Márkusvár.

Idill

Jásdon pecsételtünk, aztán robogtunk is a buszmegállóba. Várpalotán még egy kólát volt időnk meginni, aztán felszálltunk a pesti buszra.

Ezzel teljesen befejeztük a 8-as szakaszt, és elindultunk a 9-esen. 363 km van a lábunkban, a kéktúra 31%-án teljesítettük.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s