A 9 és 10-es szakasz környéke abból a szempontból szerencsés volt, hogy Várpalota a közelben van, ahol húg telkén tök jól meg lehet szállni, így kétnapos túrával is tudtunk számolni. A szokásos módon már csütörtökön Zircre autóztunk, pénteken onnan dolgoztunk, majd este még egy diszkoszozást tartottunk az udvaron.

2021. július 17. szombat
Kifejezetten nem siettünk reggel, mert egy viszonylag rövid, 18 km-es túra várt ránk. Éjszaka esett, és mikor felkeltünk, akkor is borult volt az ég, de egy kis csapadék nem szokott zavarni minket. Kocsival indultunk el Várpalotára, hogy húgot felvegyük és együtt menjünk Fehérvárcsurgóra. Alig indultunk el Zircről, amikor leszakadt az ég. A víz csak ömlött, patakokban folyt az úton, az ablaktörlő nem tudott olyan gyorsan mozogni, hogy kilássak a szélvédőn. Olaszfalu után a buszmegállóban már állt egy autó, félrehúzódtam én is kivárni, amíg csitul a vihar. Teljesen megdöbbentett, hogy volt, aki a szakadó esőben, beláthatatlan útszakaszon előzött, totál nem normális emberek vannak az utakon. Én ott eltemettem az aznapi túrát, és azon gondolkodtam, van-e értelme egyáltalán elmenni Várpalotáig, de fox szerint volt, úgyhogy bő tíz perc várakozás után nekiindultunk. Óvatosan vezettem és lassan, sok helyen olyan vízátfolyás volt az úton, hogy alig mertem a pedálokra lépni, inkább átcsorogtam rajtuk. Gyulafirátót után már jobb volt a helyzet, ott a kis mellékúton Veszprémet kikerülve jutottunk ki a 8-asra.

Húg túraruhában várt, az eső is elállt, úgyhogy eldőlt, hogy elindulunk a túrán. A környékre nagyobb esőt már nem mondott az előrejelzés. Fehérvárcsurgóra dűlőkön, külterületi szőlősökön keresztül visz az út, ami néhol baromi szűkös és kátyús, máshol pedig indokolatlanul széles. Iszkaszentgyörgyön és Kincsesbányán autóztunk át, a széles utakat valószínűleg a helyi bányászat miatt építették. Fehérvárcsurgón a Zámbó cukrászda előtt parkoltam le, az útravaló pogácsát is ott szereztem be. Mire mindenki készen állt, már majdnem dél volt. Kicsit aggasztott ez a tény, pláne hogy Csókakőn el kellett érnünk a 16:20-as buszt.

Kisétáltunk a faluból, és hamarosan egy szőlőhegyen találtuk magunkat takaros kis porták között. Visszatekintve ráláttunk a víztárolóra.

Az erdőbe betérve a Gaja-völgyi tájcentrum bejáratához értünk. Kis létrán kellett bemászni, és egy igazi vadregényes tájra kerültünk. Csodálkozom, hogy eddig kimaradt az életemből a Gaja-völgy, pedig van olyan hangulatos, mint a Cuha-völgy.

Onnantól találkoztunk több kirándulóval, hogy a patak mellé értünk. Amúgy igazuk van, ideális a völgy egy szombati kis andalgáshoz. De nem nekünk! Mi átvágtattunk rajta, hiszen lelki szemeink előtt lebegett a busz, amit el kellett érnünk.

Jól haladtunk egészen addig, míg ki nem értünk a völgyből: rögtön a kerítés után kezdődött az emelkedő a Bodajk feletti dombokra. Hát igen, ha egyszer leereszkedünk egy völgybe, várható, hogy vissza is kell mászni. Párás volt a levegő, úgyhogy a saját izzadságunkon kívül a pára is megült a bőrünkön, nagyon-nagyon kényelmetlen érzés volt. Ráadásul sokkal többet kellett mászni, mint azt gondoltuk volna.

Ahhoz még volt erőnk, hogy az ősember-lábnyomhoz felkapaszkodjunk és lenézzünk a völgyre.

Erről a lábnyomról nem sok infót találtam, leginkább azt, hogy nem valószínű, hogy tényleg ősemberé lenne. Igazából a sziklát vizslatva az se volt egyértelmű, hol kéne a lábnyomot látnunk. 😀

Párszáz méter, és az egykori bodajki sípálya felvonójánál bukkantunk ki. A távolban látszódott a csókakői vár, ami kifejezetten messzinek tűnt. A felvonó rozsdálva, az enyészetnek hátrahagyva árválkodik a domboldalon. Fura belegondolni, hogy régen voltak olyan hideg telek, hogy itt síelni lehetett műhó nélkül is. A pálya 2012 óta nem üzemel, és már most benőtte az erdő.

A Bodajk-Csókakő szakasz útvonala nemrég megváltozott. Míg a régi útvonal az autóút mellett haladt a 81es útig, az újat már kevésbé balesetveszélyes földutakra terelték. Dilemma áll előttünk: ha az új útvonalon megyünk tovább, ami hosszabb, akkor ha szerencsénk van, talán odaérünk pontban akkor, amikor a busznak is Csókakőn kell lennie, vagy megyünk a régi, rövidebb, de kellemetlenebb úton. A régit választottuk. A poén az, hogy mióta megváltozott itt a kéktúra, valahányszor erre jártunk kocsival, mindig elmondtam, mennyire jó, hogy nem itt kell majd mennünk, ha elérünk idáig. Hát csak nem úsztuk meg.

Annyira nem volt para, mint amire számítottam, bár lehet, hogy már megedzettek a kék hasonló részei (Sümeg, Tapolca). Az tény, hogy kényelmetlen volt a betonon az addigra már tűző napon túrázni, és forgalom is volt rendesen. A csókakői elágazó után pedig az volt a nehézség, hogy nem tűnt úgy, mintha a vár nagyon közeledne. Sőt, még amikor a faluba beértünk, onnan is egy örökkévalóságnak tűnt.

Azt tudtam, hogy a vár parkolójában van a pecsét, de azt nem hittem, hogy a parkoló ennyire közel van a várhoz. Konkrétan fel kellett másznunk majdnem teljesen a várig, eléggé kivoltunk már a végére. Mivel itt hagytuk abba a túrát, nekünk másnap újra fel kellett kapaszkodnunk idáig – hát nem repestem a gondolattól.

Kicsit tudtunk pihenni a parkoló egy padján, aztán siettünk vissza a buszhoz, ami a csókakői elágazásig elvitt. Onnan 5 perc alatt átsétáltunk a bodajki elágazóig, ahonnan a busz visszavitt Fehérvárcsurgóra. A cukrászdában jól besütiztünk, megérdemeltük.

Este a várpalotai telken sütöttünk a diszkoszban, fröccsöztünk és beszélgettünk. Alváshoz kifeküdtünk hálózsákban a fűbe. Kényelmesen és mélyen aludtunk.