2021. augusztus 01. vasárnap
Reggel borult időre ébredtünk, és pont elkezdett erősen esni, amikor el akartunk indulni. Kicsit vártunk, míg csillapodik, aztán elhagytuk a szállást. A kisboltban még elbúcsúztunk szállásadónktól, mint kiderült, a kocsma és a bolt is az övé.

Mire a horgásztóhoz értünk, már kisütött a nap is. Arra nem számítottunk, hogy a Zsigmond- kőre egy erőteljes mászás fog felvinni, de a kilátás bőven kárpótolt érte. Ez a kilátópont 351 méter magasan terül el, és nem csak a falura és a várra látunk rá, hanem a Kisalföld irányába is.

Az erdőben járva megint csöpögni kezdett az eső, néha még a szél is feltámadt. Egy kisebb faág pont akkor esett le az útra, mikor arra jártunk, úgyhogy onnantól kezdve sűrűn nézegettünk felfelé. A Mátyás-kútnál beálltunk az esőházba, akkor is hallottunk reccsenést és puffanást. Egész pofás egy pihenőhely, padok, szalonnasütők, hinta, valamint a házikó mellett még egy pottyantós wc is megbújik a fák között.

Hangulatos erdei utakon sétáltunk, több helyen is pihenőhelyekre bukkantunk. Hamarosan elértük a Rockenbauer Pál emlékfát, innentől megszaporodtak a fába vésett arcok és címerek. Rockenbauer Pál neve legalább a kéktúrázóknak ismerős szokott lenni, hiszen ő járta végig a Másfélmillió lépés Magyarországon című műsorában a kéktúrát még 1979-ben, ezzel népszerűsítve a kéktúrát és magát a túrázást is.

A túra legizgalmasabb része a Vitányvár felfedezése volt. Meredek, köves ösvényen másztunk fel a romokhoz, néha féltem, hogy visszacsúszok. Elsőre elvétettem a “bejáratot”, úgyhogy mentem, pontosabban másztam egy kört az épület körül, ami nem volt annyira egyszerű művelet, mert körben nincs igazából út.

A vár belsejében ittunk egy győzelmi sört, ámultunk a kilátásban, és gyönyörködtünk a romokban meg az azt körbevevő erdőben. Állapotában a csábrági várra emlékeztetett. Egészen addig üldögéltünk ott nyugodtan, míg le nem pottyant egy kisebb kavics a falakról és nem találta el húgot, onnantól elhúzódtunk a falaktól. A várban régészeti ásatások zajlanak, láttuk a régészek ponyváit.

A vár szintén a Csákok érdekeltségébe tartozott, bár pontos dátumot nem tudunk az építéséről. Feltételezhető, hogy a tatárjárás után építették. Története hasonló a csáki és várgesztesi váréhoz: a várurak sűrűn cserélődtek, bevette a török, aztán ment a csikicsuki: hol magyar, hol török kézen volt.

1597-ben a magyarok felrobbantották, hogy a török ne tudja elfoglalni. Később az Esterházyak birtokába került, akik a köveket elhordták az építkezéseikre. Ma már próbálnak figyelni az állagmegóvásra, a Vitányvár Baráti Kör évente szervez vármentő napokat, amikor megtisztítják a romok környékét. Ezen a videón meg lehet nézni, milyen lehetett a vár fénykorában.

Aznapi túránk utolsó nagyobb emelkedőjén másztunk fel, majd egy betonúton haladtunk tovább. Visszatértünk az erdőbe, és egy temetőre bukkantunk. A körtvélyespusztai temetőbe az 1800-as évek elejétől temetkeztek a helyiek, és ma is szép állapotban van. A kerítésen kívül egy kopjafa jelzi, hogy hét katonát is ide temettek 1945-ben.

A temető után kezdődik a Mária-szakadék, amiről pont akkoriban panaszkodtak emberek egy kéktúrás facebook csoportban, hogy mennyire veszélyes és járhatatlan. Tény, hogy kicsit meredek és oda kell figyelni, hova lép az ember, de bőven nem a járhatatlan kategória. A szurdok közben eszméletlen szép.

Hamarosan kiértünk a csákányospusztai turistaházhoz, innentől legelők mellett, földúton haladt az út, a gazdasági épületeket elkerülve. Kicsit aggódtam is, mert az én térképemhez képest változott a kék vonala pont azért, hogy ezeket elkerülje, ami növelte a távot, mi meg kinéztük már a hazaútra a buszt/vonatot. Nekünk nem volt annyira para, Budapestre jár vonat elég gyakran, de Várpalotára így is két átszállással tudott húg hazajutni, és ha azt nem éri el, akkor gond lett volna. Közben az eső is rákezdett, de mire felvettük az esőkabátot, el is állt.

Elsétáltunk a Vértes Kapuja Rendezvényközpont előtt, ami baromira tájidegennek hatott, ahogy elegánsan öltözött emberek autókból kiszállva odatipegtek a sörpadokhoz a meglehetősen poros és köves vidéken.

Egy újabb emelkedőről, ami már betonúton vezetett, még körbe tudtunk tekinteni, majd bevetettük magunkat a sűrűbe. Ekkor megint rázendített az eső, és nem is állt el Szárliget határáig.

Titokzatos, üres betonházakat láttunk üresen állni az erdei út mentén, aztán rátértünk az 1-es út mellett vezető ösvényre. Az 1-esen átszaladva újra betonúton jártunk, ez már elvitt a településig. Szárligeten még viszonylag sokat kellett megtenni, hogy a vasútállomásra érjünk, de addigra már újra sütött a nap.

Beütöttük a pecsétet a vasútnál, ezzel megvan a 460 km, a teljes táv 39%-a, és a 10-es szakaszt is befejeztük. Folytatás október 9-én, a kéktúra napján lesz.