A budapesti kis rövid szakaszt bármikor bejárhattuk volna igazából, ha nem tartanánk magunkat ennyire szigorúan a szakaszról szakaszra haladás elvéhez. A szakasz nagyját, ha nem is egyben, de részleteiben nagyjából már bejártuk, a Virágosnyereg utáni pár kilométer volt csak ismeretlen terep. A túra napján az ország magasabb pontjain havazott, és titkon reménykedtem, hogy a budai hegyekben is havazni fog, de sajnos csak esőt kaptunk.

2021. november 27. szombat
Különösen nem siettünk reggel, hiszen a 14-es szakasz mindössze 14 km, és még a kéktúra honlap leírása szerint is 4 óra 20 perc alatt bejárható. Fél 12 körül szálltunk le a villamosról Hűvösvölgyben, és hamar a fák között jártunk az őszszagú erdőben. Budapesti szakasz lévén tele voltak az erdei utak kutyasétáltatókkal, futókkal, kirándulókkal. Voltak persze frekventáltabb helyek, az út eleje például pont ilyen volt.

Rengetegszer jártunk már a kék ezen szakaszán, egy rakás teljesítménytúra halad át itt, úgyhogy a Mátyás király vadaskertje és a vitorlázórepülőtér élményben nem sok újat adott. Egy szokatlan dolgot láttunk, valaki a reptér szélén felvert egy nagy sátrat. Hogy csak egy éjszakára vagy többre, azt nem tudom, de meglepő látvány volt – elég hidegek voltak már éjszakánként.

Az egyik legnagyobb népsűrűségű pont a Határ-nyereg volt, ahol több turistaút is összeér. Csodálkoztunk is, de innentől egészen az erdei játszótérig szinte senkivel nem találkoztunk. Elsétáltunk az Oroszlán-szikla mellett, és még a nap is kisütött egy picit.

Az Árpád-kilátónál már kirándulócsoporttal is találkoztunk. Megnéztük a kilátást, és enyhe kárörömmel láttam, hogy a ház, amit pár éve kezdtek építeni, és elég nagy botrányt kavart, hogy belerondít a kilátásba, csontvázként áll, és nem úgy tűnik, mint amit be fognak fejezni. Az viszont megdöbbentő, hogy a MOL székház épülő tornya túlnyúlik a Gellért-hegyen. Iszonyat ocsmány.

A Fenyőgyöngyéhez rövid séta után eljutottunk, onnan kezdődött a csúcstámadás a Hármashatár-hegyre. Sose szerettem a betonút mellett kanyargó túrautat, ezúttal se kedveltem meg jobban. Élménynek se nagy, mert sokszor közvetlenül az autóút mellett halad, utána pedig murvás-köves út visz csenevész fenyőfák között. Az út legvége igazán szuszogós, de legalább kilátásban nincs hiány felérve.

Felballagtunk a kilátóba, de nem időztünk sokat, mert lefagyott a kezünk. Pecsételés előtt beültünk a Hangár étterembe forrócsokizni. Alapvetően nem szeretem az ilyen puccos, hegytetőre épült vendéglátóipari egységeket, ezt is túl fancynek éreztem – nem a túrázó a célközönség, hanem a kocsival felhajtó kirándulók. Mégis hangulatos volt, ahogy az ablakon kinézve a fák ágai karistolták az üveget, bent pedig melegített a hősugárzó. Fájdalmas is volt kimenni a melegből.

Pecsételtünk a turistaháznál, amikor elkezdett esni az eső. Picit addig is csöpögött, de most rendesen rákezdte. Ránk pedig az egyik legmeredekebb és csúszósabb szakasz várt, a leereszkedés a Virágos-nyereghez. Hát nem annyira élveztem. 😀 Párszor megcsúsztunk, de megúsztuk seggreülés nélkül a kalandot.

A Virágos-nyereg után pár kilométer volt már csak hátra a Rozália téglagyárig, és főleg lefelé vitt az út. Na itt aztán tényleg a madár se járt, két emberrel találkoztunk összesen. Pedig vannak megkapóan szép részei az útnak, főleg a fenyvesek.

A téglagyárnál a portásbácsi bizalmatlanul méregetett minket a bódéja biztonságából, pedig hozzászokhatott volna a kéktúrázókhoz. A Téglagyár bekötőútnál szálltunk fel buszra, ami visszavitt minket Budapestre.

A 14. szakasszal a kéktúra feléhet értünk, 582 km megtételével pont 50%-nál tartunk.