2021. augusztus 15. vasárnap
Nem telhet el úgy egy észtországi utazás, hogy ne járjunk be egy lápot sem! A Paljassaare láp Tallinn északi részén, egy kis félszigeten található. A központból busszal kényelmesen el jutni ide: az 59-es buszra szálltunk fel a Balti Jaam megállónál, 40 perc múlva pedig a Pikakari megállónál, a végállomáson szálltunk le.

Elsőre kicsit elbizonytalanodtunk, nem volt egyértelmű, merre is kéne indulnunk, de hamar találtunk egy tájékoztató táblát. Egy teljesen átlagos erdei úton sétáltunk, nem igazán láttuk, hogyan lesz ebből láp. Pont egy magasles/kilátó alá értünk, amikor elkezdett esni ez eső. Vártunk egy kicsit, hogy csillapodjon, és tovább is indultunk. Hiba volt. Nem sokkal később elkezdett szakadni, és a fák alá próbáltunk úgy beállni, hogy ne ázzunk el teljesen.

Öröm az ürömben, hogy sikerült pont a skót marhák kerítése mellett megállni, és láttuk is őket! Pár éve azért hozták ide ezeket a végtelenül cuki, nagyszőrű marhákat, hogy karban tartsák a helyi növényvilágot és lelegeljék a gazt. A program jól működik, az egykor embermagasságú gaz eltűnt, a turisták meg örülnek a helyi látványosságnak számító jószágoknak. Nagyon reméltem, hogy találkozni fogunk velük, úgyhogy az eső ellenére is boldog voltam.

Nem úgy tűnt, mintha egyhamar elállna, ezért a séta folytatása mellett döntöttünk – leginkább azért, mert a közelben volt egy elhagyatott épület. Mások is oda húzódtak be a zápor elől. Az épület kétszintes volt, a felső szintén érdekes művészeti konstellációt találtunk.

Egyszer csak abbamaradt az eső, és kimerészkedtünk újra a szabad ég alá. Nem volt már messze a part. Iszonyat erős szél fújt, megküzdöttünk az utolsó méterekkel, amíg elértük a partot.

A félsziget csücske előtt egy mini lápot találtunk pallózott úttal: nem volt több pár méternél az egész, de tipikus lápi növényeket láttunk magunk körül.

Kisétáltunk a partra, de majdnem elvitt minket a szél. Fotózkodtunk, bámultuk a tengert meg a sirályokat, aztán visszaindultunk. Visszafele a skót marhák már a nyílt terepen legelésztek, így volt lehetőségem jobb képeket lőni róluk.

Nem ugyanazon az úton mentünk vissza a buszmegállóhoz, és jól is tettük! Kiértünk a part egy másik szakaszára, ahol kerekre csiszolódott kavicsok terítettek be mindent. Egy újabb lápos részre értünk, aztán kis séta után visszajutottunk a buszhoz. Mire felszálltunk rá, újra esett.

Nem a szállásra mentünk, hanem a Telliskivi felé vettük az irányt. A Balti Jaama Turg felső szintjén lévő egyik étteremben ebédeltünk, nagyon finom olasz tésztát ettünk. Amíg ettünk, folyamatosan esett. Ebéd után átsiettünk a Fotografiskához.

Azóta el akartam menni a tallinni Fotografiskába, hogy olvastam, hogy megnyílt. Abból a szempontból mégis kicsit csalódás volt, hogy bár maga az épület nagyobb, mint a stockholmi, a kiállítótér kisebb. Magukra a képek viszont nem hagytak bennem annyira maradandó nyomot. Helene Schmitz kiállítása főleg tájképekből állt, volt egy szürreális észt kiállítás, a fő produkció pedig Ellen von Unwerth glamúrfotói voltak. Érdekesek voltak a képek, de nem volt egy annyira erős a felhozatal.

Miután végignéztük a képeket, még ittunk egy kávét a Fotografiska kávézójában. Utána visszamentünk a szállásra, aztán az estét egy kocsmában, a Viru Lokaalban töltöttük. Kellemes hely volt, egy-két sört meginni ideális.

A nap kihívása az volt, hogy találjunk egy postaládát. Vettünk egy képeslapot kishúgnak, megírtuk, még bélyeget is szereztünk (ami nehezebb feladat volt, mint amilyennek hangzik). A kocsmától nem messze találtam egy postaládát, le is fotóztam, mert nagyon más, mint a magyarországiak.

Olyan borzasztó sokáig nem maradtunk ki, mert másnap megint korán keltünk, hogy elérjük a kompot Helsinkibe.