2022. május 1. vasárnap
Nem siettük el az indulást reggel, 9-re kértük a reggelit. Egyikünk se szokott bőségesen reggelizni, de most farkaséhes volt mindenki, és az elénk pakolt paprika, sajt, tojás- és uborkahalmot gyorsan befaltuk, desszertnek még lekváros kenyér is lecsúszott a tea és kávé mellé. Kellemesen jóllaktam, pont annyira, hogy éhes ne legyek, de még ne egyem túl magam. Kellett is az energia a túrához!

Visszaadtuk a szobakulcsot, ittunk egy napindító tátrateát (még sosem ittam, egész finom volt), megköszöntük a vendéglátást, és útra keltünk. Még felszaladtunk a turistaház melletti dombra világosban is körülnézni.

Reggel kicsit hűvös volt még, pulcsiban indultunk neki a Csóványosra vezető útnak, de hamar lekerültek a plusz rétegek. Leereszkedtünk a Nagy-Hideg-hegyről, de nemsokára mászhattunk fel az Égés-tetőre. A tetőn áll egy fa, amin egyszer fotózkodtunk, amikor a kószákkal erre jártunk, ennek örömére felmásztam.

A Csóványos kilátója már látszott a fák között, de aggasztóan távolinak tűnt szintben. A Vilma pihenőnél tartottunk egy pihenőt – nem lehettünk hűtlenek a hely nevéhez.

Az utolsó emelkedőn nagy meglepetésünkre hóvirágokra bukkantunk az út mentén, teljesen váratlanul ért, hogy május legelején hóvirágot látok. Ebből is látszik, hogy a hegyen mennyivel hidegebb a klíma.

A kilátó megmászása előtt letelepedtünk egy padhoz egy győzelmi sört és csokit elfogyasztani. Tudom, tudom, még csak nemrég indultunk el, de taktikailag is jobb döntés volt elfogyasztani a sört, mint a túra végéig cipelni.

Eszegetés közben egy csuszkára lettünk figyelmesek, aki láthatóan maradék kaja után kutatott.

A kilátóba is felmentünk, de sajnos párás volt az idő. Így is lélegzetelállító volt a kilátás, de úgy szeretnék már egyszer ellátni a Tátráig!

A Csóványostól szinte egészen Nógrádig lefelé vitt az út. Ez sokszor kényelmes volt, máskor térdet nem kímélően lejtett az út.

A Foltán keresztig pár helyen még kileshettünk a fák között, aztán körbevett minket a sűrű erdő.

Az igaz, hogy csak 15 km volt az aznapi táv, de az előző napi adaggal együtt már volt annyi, hogy a vége kínkeserves legyen. Nekem az utolsó 5 km volt a legrosszabb.

A táj egyáltalán nem volt változatos, ami nem is elvárás egy túrán, mégis olyan volt, mintha nem haladnánk. Mielőtt kiértünk volna a nyílt mezőre, volt egy érdekesebb mocsáros rész, de addigra már annyira sajgott a lábam, hogy nem tudtam kellőképpen értékelni.

A mező szélétől még majd 2 km volt a vasútállomás, itt már vonszoltuk magunkat.

A vasúttól nem messze volt egy kocsma, csak az éltetett minket, hogy oda beülünk. Ha lehet, ez még autentikusabb kocsma volt, mint a kóspallagi: 4-kor nyitott, de 4 óra 5 perckor már ott voltak a törzsvendégek, aztán egyszer csak megjelent egy cica hangos nyávogással kaját követelve, akit a pultosnő aztán megetetett.

A vasúton pecsételtünk, amíg berobogott a kis piros. Vácig mentünk, ott szálltunk át a pesti vonatra. Húg még aznap hazautazott, kishúg nálam aludt. Még próbáltunk filmezni este, de nem bírtunk ébren maradni. 😀

Szép, de fárasztó hétvége volt. Haladtunk tovább az úton: 669 km és 57% van meg a kéktúrából.