A 18-as megint egy hosszabb szakasz: összesen 60 km 1885 m szinttel felfele, 1880 m lefele. A szakasz eleje viszonylag közel van Budapesthez, úgyhogy még lehet egynapos túrákra darabolni, de a vége már elég macerás odajutás szempontjából. Az első kis résztúrát a börzsönyi túra utáni vasárnap csináltuk meg. 15 km volt csupán, 425 m szint várt ránk felfele, ami nem olyan súlyos. Szerettük volna ezt a kis szakaszt külön megcsinálni, mert utána már a Naszály következik majd, ahova bőven kell majd mászni.

2022. május 8. vasárnap
A reggel 9:08-as vonattal akartunk eredetileg elindulni, de előző nap bowlingozni voltunk, aztán még benéztünk az Óbudai Napokra is, és elég későn értünk haza. Szerencsére semmi hátrányunk nem származott abból, hogy tovább aludtunk, az egy órával későbbi vonaton már rajta ültünk. Vácott kellett átszállnunk a nógrádi kispirosra. A váci vonat késve indult, és kicsit aggódtam, hogy elérjük-e a csatlakozást, de ahogy leszálltunk, már pattantunk is fel a diósjenői vonatra, ami pont a szomszédos vágányon állt. Nógrádig nagyon szép a táj ezen a vonalon, jó volt a nézelődéssel hangolódni a túrára.

11 után nem sokkal szálltunk le Nógrádban. Harmadszor jártunk itt, de a várat most sem néztük meg – szerintem ki fog maradni az életemből -, hanem naptej és kullancsriasztó felkenése után rá is tértünk a kékre. Szinte nyárias meleg volt, gyorsan lekerült a szár a cipzározhatós túranadrágomról. Tűzött ránk a nap, amíg kisétáltunk a faluból, és egy mezőn átvágva végre elértük az árnyékot adó erdőt.

Az erdei út pár helyen dagonyaszerű volt, egy részen pedig mintha ki lettek volna száradva a fák, ez elég szomorú látványt nyújtott. Egy elképesztően bájos rét után kereszteztük a vasúti síneket, pont ment vissza a vonatunk Vác felé.

Itt kezdődött a mászás a Nagy-Kő-hegyre. Alaposan megszuszogtatott minket az emelkedő, néha meg is kellett állnunk levegőt kapni. Egy fennsíkon ritkásabb volt a növényzet, itt jött szembe velünk három lovas.

Még egy kis emelkedő, és a kis ösvényen eljutottunk a Lokó-pihenőig, ahol nemcsak a pecsét, hanem csodaszép kilátás is várt ránk. A pihenőnél nagy volt a tömeg, több kisebb-nagyobb csoport is tartózkodott ott egyszerre, de pár perc után szedelődzködtek, és csak egy háromfős társaság maradt rajtunk kívül. Pecsételtünk, fújtunk egyet, gyönyörködtünk a látványban. A Dunakanyar, Visegrád és a Börzsöny is látszott innen. Izgalmas volt visszanézni, milyen messziről jutottunk el idáig.

Magyarkútig bár madárdaltól hangos, frissen zöldellő tavaszi erdőben sétáltunk, kicsit egyhangú volt az út. Emelkedő nem várt ránk, szinte végig lefelé haladtunk. Egy ponton még ráláttunk a Dunakanyarra, aztán leereszkedtünk a magyarkúti vendéglőhöz. Az Irma forrás mellett található a pecsét és a vendéglő is. Meglepően sokan voltak, mi is csak úgy tudtunk leülni, hogy odakérdezkedtünk mások mellé. Egy sör és fagyi után folytattuk a túrát.

A következő település, Szendehely 6 km-re volt tőlünk. A buszig, amit el akartunk érni, másfél óránk volt. Széles erdei úton haladtunk, és több kisgyerekes, nagyszülővel megtámogatott család jött velünk szembe, ebből azt következtettük ki, hogy valószínűleg könnyű lesz a terep.

Így is volt. Villámgyorsan végignyargaltunk a Szendehelyig vezető úton, csak a település előtti emelkedő törte meg a lendületet.

A településen a fogadó előtt volt a pecsét, ami szerencsére közel volt a buszmegállóhoz. Még volt 20 percünk a buszig, amivel aztán kényelmesen, átszállás nélkül jutottunk el Újpest városkapuhoz. Mivel időben visszaértünk, még volt időm hazamenni és lezuhanyozni a Lassi szerkesztőségi előtt – mindenki örömére.

Rövid, de szép túra volt, és az időjárással is szerencsénk volt, mert az esőt is megúsztuk – már bőven Pesten voltunk, amikor leszakadt az ég. 682 km-t tettünk meg eddig, a kéktúra 58%-át teljesítettük.