A 18-as szakasz települései borzalmasak közlekedés szempontjából: se autóval, se tömegközlekedve, se vegyesen nem lehet kényelmesen megközelíteni őket. Van, ahova napi egy-két busz jár, hétvégén pláne, és azok is olyan útvonalon, hogy órákat kell utazni Budapestről vagy vissza. Nagyon alaposan meg kellett hát terveznünk, hogyan járjuk végig a szakasz második felét, milyen napokon, milyen bontásban. Ősagárdtól Romhányig vagy Kétbodonyig tartott a betervezett adag, attól függően, hogyan állunk idővel a túra vége fele.

2022. május 29. vasárnap
Szombatra terveztük a túrát, de Fox anyukája nálunk aludt pénteken, és senkinek nem lett volna kényelmes, ha szombat reggel elrohanunk otthonról. Ráadásul éjfélig beszélgettünk és fröccsöztünk, úgyhogy nem bírtunk volna felkelni. A halasztással viszont az MTT közgyűlésre nem tudtunk menni, de az őszin voltunk, úgyhogy azt el tudtam engedni.

Fél 9-kor indult a vonatunk Vácra, onnan busszal mentünk Ősagárdra. Ez volt aznapra az egyetlen értelmes utazási lehetőség, a következő busszal már csak délután értünk volna oda. Az ősagárdi elágazónál láttam, hogy a másik irányban le van zárva az út, rallyt tartottak. Gyors utánanézés, délután 4-ig tartott csak az elterelés, és a mi buszunkat visszafelére nem érintette.

Ősagárdon a zárva lévő kocsma előtti padon átpakoltunk, megreggeliztünk, és indultunk is. A buszról meglepően sok túrázó szállt le, de mindenki a másik irányba indult.

Pont a napokban volt hír, hogy medve kóborol a környék erdőiben, előző nap Acsán látták. Acsa nincs annyira közel a mi útvonalunkhoz, 20 km Ősagárdtól, tehát nem volt annyira reális, hogy egy nap alatt odakeveredjen a medve, aki a hírek alapján inkább déli irányba tartott, de a biztonság kedvéért jobban nézegettem a sűrűt. Bár nem tudom, jobb lett volna-e, ha meglátom a medvét vagy ne is tudjak róla, ha véletlenül a közelében járunk. Természetesen nyomát se láttuk – pedig nagyon figyelmet a nyomokat a földön.

Az egész szakasz nagyon tetszett, meglepően változatos volt. Felsőpetényig volt egy erdős, utána pedig egy nyitottabb, mezős rész. A falutól nem messze akkora volt a dzsumbuj, hogy alig látszottunk ki belőle. Csodálom, hogy egy kullancsot se szedtünk össze.

A kéktúra app szerint a pecsét a kocsmánál található, de nem kis csalódásunkra kiderült, hogy az a kocsma már nem létezik, és a pecsét is átkerült a kastély kapujához. Pedig egy korsó hideg sör látványa lebegett a szemeink előtt! Sebaj, a következő pecsét is egy kocsmánál lesz, hátha az nyitva van…

Alsópetény csak alig több, mint 4 km-re van Felsőpeténytől, de elképesztően változatos volt a táj ezen a rövid szakaszon. Dombok között emelkedett az út, ahonnan visszanézve még látszott Felsőpetény és a háttérben a Börzsöny. Virágzó akácfák és bodzák között értünk be az erdőbe, aztán egy kerítés mellett fenyves állt sorfalat. A falu előtt nem sokkal cicákkal találkoztunk. A pecséthez menet konstatáltuk, hogy a kocsma bizony még zárva, de egy helyes kis vendéglő nyitva volt. Csak egy sörre szerettünk volna beülni, de ebéd lett belőle. Akkora adagot kaptunk, hogy alig bírtuk megenni – Fox el is csomagoltatta a maradékát. Én hősiesen megküzdöttem a rántott sajtommal.

Azon nem kellett aggódni, hogy hirtelen túl sok kalóriát vettünk magunkhoz, mert kezdődött egy nagyobb emelkedő. Kellemes túraidő volt aznap felhőkkel, az előző napokhoz képest hűvösebb hőmrséklettel és hűsítő szellőkkel, de az emelkedő alatt megizzadtunk.

A hegytetőn tettünk egy kitérőt a Prónay-kilátóhoz.

Az újépítésű kilátótorony tetején távcső is van, ezzel még a Kékestetőt is láttam közelről. Láttuk aznapi végcélunkat, Romhányt, és az eredeti célt, Kétbodonyt is. Ebéd közben egyértelművé vált, hogy nem lesz már időnk Romhánynál tovább menni, egy órát töltöttünk az étteremben, pont annyi időt vesztve, ami Kétbodonyig kellett volna. Nem egy nagy érvágás, logisztika szempontjából még kényelmesebb is lesz Romhányba visszamenni, Kétbodonyba még egy átszállásra lenne szükség.

Lesétáltunk a hegyről. Elhaladtunk az egyik, a 2016-os hortobágyi balesetben elhunyt tűzszerésznek állított emlékmű mellett. Egy 250 kilós bomba hatástalanítás közben felrobbant, négy tűzszerész halálát okozva, egyikük a romhányi Balázs Ádám volt. Mindegyiküket előléptették haláluk után.

Nem sokkal az erdő széle előtt fenyvesben jártunk, és két mókus szaladt fel az egyik fa törzsén. Egy ideig méregettük egymást, próbáltam lefotózni őket. Egyiküket valamennyire sikerült lekapni.

Romhány az a település, ahol szinte minden porta előtt macskát láttunk. Egyrészt aww, nagyon cukik voltak, másrészt egyértelmű, hogy az ivartalanítás nem divat errefelé. Maga a település egykor virágozhatott, ma gyárépületek tátonganak üresen a lakóházak mögött. A régi kéktúra pecsét a vasúton volt, de átkerült máshova, mert lezárták azt a vonalat. Két pecsét is van, mindkettő vendéglátóipari egységnél. Az első kocsma zárva volt, a pecsét a kerítésen belül. Ha nagyon akartunk volna, be tudtunk volna menni pecsételni, de inkább továbbmentünk a Fáradt Vándor étteremig, ahol egy sört is meg tudtunk inni a busz indulásáig.

Kényelmesen megittuk a sört, mert láttuk, hogy a busznak van egy megállója nem messze az étteremtől. Kiérve a megállóba meglepve láttuk, hogy nincs is megálló. Elkezdtük szedni a lábunkat a, hogy odaérjünk a vasútállomáshoz, ahonnan a busz indult. Útközben egy másik busz is megállt nekünk, de az nem Rétság felé ment. A vasúton éppen beállt a busz, amikor odaértünk. Rétságig realiztáltam, hogy egyébként Bánk szomszédságában vagyunk, ezt valamiért eddig nem vettem észre. Rétságon felszálltunk a pesti buszra, este fél 6-ra pedig Újpest-Városkapunál voltunk.

61%-nál járunk az egész kéktúrán, 715 km-t tettünk meg. Döbbenetes, hogy már kevesebb, mint 40% van hátra!