2022. június 17. péntek
Odense volt az első olyan hely, ahol korábban egyáltalán nem jártunk. Kicsit messze fekszik Roskildétől: két óta volt vonattal, és még át is kellett szállnunk Ringstedben, de nem volt vészes. Útközben lehetett nézelődni, bár a dán táj nem annyira változatos, főleg kisebb erdőket és nagyobb mezőket jelent. A legizgalmasabb az volt, amikor a Sjælland szigetről egy alagúton, majd a nyílt térre kiérve egy hídon robogtunk át a Fyn szigetre. Míg mi a mellettünk elszáguldó vizet néztük, a vagonunkban egy tévés csoport forgatott, valami játékra vagy közvéleménykutatásra invitálhatták az embereket, mert nő mappával a kezében folyamatosan pásztázta az utasokat és próbálta őket rávenni, hogy üljenek be a kamera elé. Többeket sikerült is meggyőznie, velünk szerencsére nem próbálkozott onnantól, hogy rájött, külföldiek vagyunk.

Odense Dánia harmadik legnagyobb városa, 176 ezren lakják (Koppenhága az első, Århus követi a sorban ). Már 4000 éve lakott terület volt, de az első említése csak 988-ból származik. Nevének jelentése Odin szentélye (Odins Vé), és ezen a területen állhatott Odin követőinek valamilyen szakrális központja. Két dologról nevezetes: itt gyilkolták meg az utolsó viking királyt, IV. Knutot, és itt született Hans Christian Andersen. Odense virágzó kereskedelmi központ volt a középkorban, és ma is a Fyn sziget elosztóközpontjaként üzemel. A Nagy-Bælt híd, amin átkeltünk a Sjælland szigetről, 1997-ben adták át, és ez a világ második legnagyobb függőhídja.

Odense vasútállomása nagyon közel van a belvároshoz. Alig sétáltunk pár utcát, és már a sétálóutcán jártunk. Az első kihívás egy szimpatikus cukrászda találása volt, ahol péksütit és kávét is tudtunk fogyasztani. A Den Lille Smalle lett a befutó, ahol nagyon finom fahéjas csigát ettünk itt. A kávé egész iható volt, bár tény, hogy északon nem a legfinomabb a kávé: általában gyengébb kávékat isznak, azt is jó hígan, bögrényi mennyiségben.

Kávé után csak kisétáltunk egy sarkot, és az óvárostéren álltunk. A teret a városháza épülete és a Szent Knut-székesegyház fogja közre. (Magyarul Knut és Kanut formában is használják, dánul Knud.) A városháza helyén 1480-ban már állt egy épület, ezt építették át 1883-ban. A székesegyházat szintén egy korábbi épület helyére építették: 1093-tól egy fatemplom állt itt. Knutot 1083-ban gyilkolták meg, és 1101-ben avatták szentté, ekkor helyezték el a maradványait a templomban. A fatemplom 1247-ben leégett, és a helyére maradandóbb kőtemplomot terveztek. Az építkezés hamar elkezdődött, de csak 1499-re készült el a gótikus stílusú katedrális. A kriptáról el is feledkeztek, csak az 1870-es években találták meg újra.

Ki is volt ez a Knut, aki viking is volt meg szent is? Knut egy nagyon ambíciózus király volt, aki az egyházra támaszkodva igyekezett uralmát megszilárdítani Dániában. Ajándékokat, földeket adományozott az egyháznak, kolostorokat építtetett. A nemességnek nyilván nem annyira tetszett, hogy Knut helyettük az egyházra támaszkodik, részben ez okozta a vesztét is. Knut el akarta űzni Hódító Vilmos az angol trónról (nem sokkal korábban Anglia egy része dán uralom alatt állt, ez a dán birodalom volt Danelaw), ezért hadjáratot szervezett, és még a norvég királyt is meggyőzte a csatlakozásról.

Végül az egészből nem lett semmi: Knut nem merte elhagyni Dániát, mert tartott tőle, hogy a német-római császár hátba támadja. A támadásra váró harcosok leginkább földműves parasztok voltak, akik beleuntak a várakozásba, hiszen nekik a földeken kellett lenniük aratáskor. Lázadások törtek ki a király ellen, akit végül Odensében, a Szent Albán templomban talált el egy ablakon bedobott lándzsa, a halálát okozva.

A székesegyházba ingyen be lehet menni, tettünk is egy kört. A belső tér letisztult hatást kelt: a falak hófehérek, csak a szószék, az oltár és a csillárok csicsásak. A kriptánál meg lehet nézni Knut és testvérének csontjait, valamint a régi kriptát, ahol évszázadokig elfeledetten nyugodtak.

A templomból már egyenesen a H.C. Andersen Museumhoz siettünk. Az interaktív múzeumba, amit Andersen szülőháza köré építettek, előre kiválasztott idősávra kellett jegyet váltani – mi előző este a kikötőben üldögélés közben online vettük meg őket. A bejáratnál kaptunk egy-egy fejhallgatót és egy telefont, amin keresztül hallgattuk az infókat. GPS alapján követték le a mozgásunkat, és mindig az a szöveg szólt, ami az adott pontra vonatkozott. Meglepően jól működött ez a rendszer, persze volt, hogy két kiállítási tárgy túl közel volt egymáshoz, és a másikhoz tartozó ismertető szólalt meg, de az esetek nagy részében nem történt ilyen. Nem száraz felolvasást hallgattunk, hanem játékos, könnyed hangvételű szövegeket, amiket gyakran színészkedve adtak elő.

A termekben, ahol jártunk, Andersen személyes holmijait, publikációit, könyveinek kiadásait, leveleit nézhettük meg. A meseíró életéről nem sokat tudtam ezelőtt, azt meg pláne nem, hogy papírkivágásokkal is foglalkozott. Nemcsak gyerekeknek írt meséket, hanem felnőtteknek is, de írt drámákat, úti leírásokat is. Tetszett, hogy a kiállítás teljesen lazán kezelte a tényt, hogy Andersen férfiakkal is viszonyt folytatott, miután a nőknél nem volt túl sikeres: a nőkhöz írt szerelmes levelei után a férfiakhoz írtakat is bemutatták.

Az élete bemutatása után egy interaktív rész következett a meséiről. A legemlékezetesebb A kis gyufaárus lány történetét bemutató volt: kivetítőn láttuk a gyufaárus lányt, és ha egy gombot megnyomtunk, ő meggyújtott egy gyufát. Ahogy a mesében, megjelent a kályha, a táncoló sült liba, a karácsonyfa, és végül a nagymama. Minden gombnyomás egy meggyújtott gyufa volt. Miután a nagymama eltűnt, a gyufaárus lány maradt csak a képernyőn, ahogy feküdt a hóban, holtan. (Fú de nem szerettem ezt a mesét gyerekként, túl szomorú.) Viszont a gombot még ezután is meg lehet nyomni, és akik készítették, simán leimpementálták ezt is: a gyufaárus lány megszólalt, hogy a mesének vége, és ő halott. Újabb gombnyomásra megkérdezte, miért akarom újra végigézni a halálat, majd a következőre szemrehányóan közölte, hogy nagyon látni akarom a halálát. Többször nem mertem megnyomni, így is elég hátborzongató volt.

A kiállítás csúcspontja a szülőház lett volna, de csak üvegfalon keresztül nézhettük meg, mert éppen felújították. Ettől kicsit csalódottak voltunk, de összességében tetszett a múzeum: sokkal modernebb és játékosabb volt, mint amire számítottam. Mindig meglep, mennyivel több is lehet egy múzeum üvegvitrinek nézegetésénél.

Pont elkezdett esni az eső, úgyhogy siettünk tovább a Møntergårdenbe, ahol Odense történetéről szóló kiállítás van – erre is érvényes volt az Andersen múzeumban vett jegy. Ez a múzeum is formabontó volt: a kiállított tárgyak valami rendezett káoszban, éles váltás nélkül – ahogy a történelem is folyamatában változik – szerepelnek.

Egymás mellett láthatók viking kincsek és középkori sírfeliratok, mellettük festmény valamelyik dán királyról. Magyarázó felirat akadt, de nem voltak túl bőbeszédűek, viszont rengeteg volt a kiállított tárgy. Egy szinttel lejjebb a modernebb korok emlékei láthatók, ahol náci pártkönyvtől kezdve helyben gyártott sörösüvegeken át robotokig (az Odense Robotics helyben gyárt modern robotokat) tényleg minden megtalálható.

A végén még volt egy kis viking kori erődös bemutató (van egy viking erőd Odense utcái alatt), de inkább a sokféleségre koncentrált a kiállítás, nem egy témára függött rá. Itt is voltak interaktív részek: egy zongorán kvázi guitar herozni lehetett a billentyűkkel, egy másik asztalnál pedig ballisztikus rakéták becsapódását kellett megakadályozni.

A múzeum itt még nem ért véget, a környék épületei mind ide tartoztak. Belestünk aprócska lakóházakba, ahol korabeli bútorokkal mutatták be az itt élő (főleg nők) életét. Nem messze a Life in the city kiállítást láthattuk – ezen már csak átvonszoltuk magunkat, és a egy fotókiállításba is belenéztünk, de ekkor már nagyon fáradtak és éhesek voltunk. Zárt is a múzeumkomplexum, úgyhogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk el éttermet keresni.

Nem volt egyszerű: a legtöbb hely bár volt, az éttermek pedig hamburgerezők. Ami más jellegű, az vagy még nem nyitott ki, vagy nem volt vega kaja. Egy rémálom volt, ott kerengtünk a belvárosban éhesen, fáradtan, egyre idegesebben. Végül egy olaszos étterembe, az UBN-be ültünk be, ami kicsit elegáns volt, de jöttek be hozzánk hasonlóan nem kiöltözött turisták is, úgyhogy annyira azért nem volt fancy. Pizzát ettem (közepes volt, nem volt sokkal jobb a Viking pizzánál), és megkóstoltam a helyi sört is.

Vacsora után visszamentünk a vasútállomásra, és nem kellett sokat várnunk a következő vonatra Roskilde felé. A szállásra fáradtan értünk vissza, lepakoltunk, és egy sört még megittunk a jazz napokon. Ezen az éjjelen nem kíméltek minket a jazz zenészek, bőven éjfél után is tartott még a buli, jó hangos dobolós kiállásokkal. A füldugó és a fáradtság segített elaludni.