Ah, de rég futottam! Szerencsére megint céges csapat szerveződött, ezúttal a Crazy 5K-ra, ami nem is verseny, mert nincs időmérés, és a fő attrakció a tíz felfújható akadály, amkein át kell küzdeniük magukat a futóknak. 2017-ben már megfutottam, akkor tök jó élmény volt, most is vártam. Pláne, hogy egyedül biztosan nem mentem volna ki Dunakeszire, de kollégákkal azért volt motiváció.

2022. szeptember 17. szombat
Hideg, borongós napra keltem, nem is volt kérdés, hogy hosszúnadrágban megyek futni. Nem siettem el az indulást, a deles rajtra azzal a vonattal mentem, ami 11:03-ra ér Dunakeszire. Valamennyi emlékem volt még az útvonalról a reptérre, de amikor a lovaspálya után egy keskeny ösvényre keveredtem, meg kellett kérdeznem a szembejövőket, hogy jó-e az irány. Egy “vigyázat reptér, belépni tilos” tábla mellett kellett az egyébként lezárt kapun bemenni. 😀 Onnantól már láttam az akadályokat is.

Fél 12-kor álltam be a rajtcsomagos sorba, az előre kinyomtatott és aláírt nevezési visszaigazolóért cserébe megkaptam a rajtszámom és egy kupont, amivel a pólóosztós sátorban megszereztem a lila versenypólót. Leadtam a hátizsákom, gyors pisikör, és mikor kezdődött a bemelegítés 11:45-kor, már rajtra kész voltam. Bemelegítettünk, aztán délben elindultunk.

Már a rajt egy akadállyal indult, fel kellett futni a csúszda egyik oldalán, a másikon meg lecsúszni. Meglepően meredek volt. Elvileg úgy kellett volna csúszni, hogy lábak előre, kezek mellkas előtt keresztben, de ezt egyszer sem sikerült abszolválnom, mindenhol kicsit oldalazva csúsztam.

Nagyjából egyben maradt a csapat, ketten maradtak le jobban, a többi hét ember körülbelül együtt futott. Néha sétáltunk, de inkább kocogtunk az akadályok között. Az akadályok mókásak voltak: sokat kellett mászni, kúszni, ugrálni. Egyszer sikerült seggre ülnöm, egy mászófal túlsó oldalán leugrottam, de vizes volt a talaj, a cipőm kicsúszott, én meg elterültem, de legalább nem fájt. 😀 Az kicsit demotiváló volt, hogy már szedték össze a pályajelző bólyákat, mert a deles volt az utolsó rajt. Voltak távot rövidítők is bőven, ami mindig bosszant, még akkor is, ha ilyen tét nélküli futáson vagyok. 5 kilométert még sétálva is meg lehet tenni egy bő óra alatt, aki ennyit nem tud megtenni, minek jön ilyen rendezvényre?

Nem sikerült időben elindítanom az órámat, csak a rajt után pár perccel, szóval úgy saccolom, hogy kb. 50 perc alatt értünk végig az akadálypályán. Az utolsó akadály egy hármas csúszda volt, aminek a középső része elég magas volt, ott azért jól becsapódtam a végén. Megkaptuk az érmeket és a befutócsomagot (keksz, Runners magazin, energiaital, víz).

Míg a csapat hátramaradt tagjait vártuk, kivettem a hátizsákom a csomagmegőrzőből. Akartunk egy közös fotót készíteni a fotófalnál, de a fotós se szó, se beszéd, lelépett, mert addig tartott a fotózkodás – pedig alig páran álltak már a sorban. Elég gáz, hogy nem várták meg a futás végét. Megoldottuk persze, az emberek elkezdtek egymásnak fotókat készíteni, de a végére már az érem is elfogyott, úgyhogy a legvégén már érmeket kértek kölcsön egymástól, hogy azzal fotózkodjanak. Öt éve még lelkendeztem, milyen profi volt a rendezés, most ahhoz képest elég gagyi volt. Az meg mindig triggerel, amikor egy versenyen nem várják meg rendesen a mezőny végét, itt pedig nagyon érződött, hogy azt akarják, hogy mielőbb lelépjen mindenki. Ha nem a végén indulunk, biztos jobb szájízzel gondolok a Crazy 5K-ra, de így kicsit felemás az élmény, mert maga a futás jó volt.

Hazafelé nem kellett vonatoznom, felszabadult egy hely az egyik autóban, és egészen a Stadionokig elhoztak, onnan meg már nem kellett olyan sokat bkv-znom. Éreztem, hogy rég futottam, egész délután hulla voltam egy ilyen kis futástól. Szerencsére egyre hűvösebb az idő, ilyenkor szívesebben megyek ki futni én is – hátha rendszer lesz belőle újra.