Sehogy sem tudtuk egynaposra rövidíteni a következő kis szakaszt, agyrém a közlekedés Szandaváraljára és Nógrádsipekre is, pláne hétvégén. A legértelmesebb megoldásnak az tűnt, hogy péntek este munka után buszra ültünk, elmentünk Balassagyarmatra, és ott aludtunk. Másnap reggel busszal mentünk tovább Szandaváraljára, és Nógrádsipekig túráztunk. Onnan délután 1-kor, 3-kor és 4-kor indulnak buszok szécsényi átszállással Pest felé.

2022. október 1. szombat
Éjjel a panzió tetőtéri ablakain csak úgy kopogott az eső, és még hajnalban is esett, amikor a buszhoz gyalogoltunk. 6.25-kor a szandaváraljai busz kigurult a pályaudvarról. Olyan korán olt még, hogy csak útközben kelt fel a nap. Az utakon, ahol jártunk, néha hihetetlennek tűnt, hogy kétirányú a forgalom. Ahogy közeledtünk a célunkhoz, az eső is abbamaradt. Szandaváralja volt a végállomás, 7 után nem sokkal már ott voltunk. A megállóban megreggeliztünk, aztán elindultunk dagonyázni.

Ahogy kiértünk a faluból, cuppogós sártengert találtunk a földút helyén, és ez nagyjából a túra végéig így maradt. Nagyon nem lepődtünk meg, napok óta folyamatosan esett az eső. Rögtön emelkedővel kezdődött utunk, ami nem volt egyszerű terep úgy, hogy minden lépéssel a fél erdő a talpunkra ragadt, közben húzott vissza a gravitáció, de feljutottunk a dombra. Visszatekintve a falu ködfelhő mögé bújt.

Bár úgy tűnt, egyedül vagyunk, hamar kiderült, hogy nem: szarvasbőgést hallottunk, aztán át is sietett előttünk egy jól megtermett szarvasbika. Úgy döntöttem, halasztom még egy kicsit a folyó ügyek intézését, majd ha távolabb értünk. Ha már folyó ügy: alig negyed órája voltunk úton, amikor elkezdett először csöpögni, aztán rendesen esni az eső. Terényig ez nem is változott, a falu határa előtt nem sokkal mondtam le végleg a fényképezőgéppel fotózásról: nem akartam kockáztatni, hogy nagyon megázik. Közben Fox cipője beázott, úgyhogy erős kétségeim támadtak a túra folytatását illetően.

Terényben kocsma sajnos nem volt, pedig próbáltuk bevonzani, de barátságos cicák és bolt igen. A boltban vettünk kávét és csokit, aztán a zárva tartó közösségi ház eresze alatt megkávéztunk, és a hátizsákokból előhalászott zacskókkal zoknicsere után bezsákoltuk Fox lábát, hogy legalább a lába ne legyen vizes, ha már a cipője az. Közben a templom szirénáját hallgattuk, mert a bolt alatti pincén dolgozó munkások valószínűleg elvágtak egy vezetéket.

Terényből a temetőn keresztül vezetett ki az út, ami meglepően nagy volt ahhoz képest, milyen kicsi a település. Dimbes-dombos vidéken jártunk, az eső elállt, aztán néha csepegett, és cuki kis felhőpamacsok szálltak fel a fák közül. Az erdők és mezők tele voltak gombával, én ennyi gombát egy helyen még életemben nem láttam, mint ezen a túrán! Fájt is a szívem, mert biztosan egy csomó ehető gomba mellett elhaladtunk, és ha ismerném őket, jó sokat szedhettem volna.

Már közeledtünk Cserhátsurányhoz, egy domboldalon kellett lejutni, ahol az út konkrétan kis patakká változott. Áldottam Fox eszét, hogy rábeszélt a vízhatlan bakancsra – egész nap vízben tocsogtam, pocsolyákban és patakokban álldogáltam, és egyáltalán nem ázott be.

Cserhátsurány előtt találkoztunk egy túrázó csapattal, rajtuk kívül egész nap még egy ember jött szembe. Nem volt ez egy népszerű nap az erdőjárásra. A faluban egy cica köszöntött minket, aztán a kocsmában egy jó sört kortyolgattunk és pihentünk kicsit. Az már egyértelművé vált, hogy a vágyott egyórási buszt esélyünk nincs elérni. Jobb útviszonyok között valószínűleg nem lett volna gond, de a sár nagyon lelassított minket.

A település végén igazi sárdagonyába futottunk, és innentől gyakorlatilag egészen Nógrádsipekig ilyen, vagy még ilyenebb volt a terep. Erdősáv szélén, szántóföld melletti földúton jártunk, kis patakocska folyt rajta végig sárból. Volt egy erdős szakasz, ahol megint annyi gombát láttunk, hogy nem győztük csodálni.

Nógrádsipektől pár kilométerre elkezdett lejteni az út, de ebben nem volt köszönet. Eleinte tudtunk az út szélén a fűben menni, de egy idő után sűrű, szúrós bozót váltotta fel a füvet. Én áttörtem a szederindákon, szereztem pár vérző sebet, de el nem csúsztam. Ezen a ponton jött szembe egy túrázó, aki azt mondta, hogy ez a terep már egészen rendben van, ahonnan ő jön, na az a para. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg lehet ennél rosszabb. És de, lehetett.

Az út konkrétan sártengerré változott. Az volt a szerencsénk, hogy itt nem volt olyan sűrű a növényzet, így az út melletti füves-bokros sávon tudtunk haladni. Amikor leértünk a hegyről, már vissza lehetett térni az “útra”, de a cuppogós, süllyedős, vizes sárban nem haladtunk gyorsan. A legjobb a vége volt: emelkedő és sár. Ott a legegyszerűbb a lefelé csordogáló vízmosásban volt a haladás. Az emelkedő túloldalán már csak egy köves lejtő várt minket, és néhány legelésző tehén tekintetétől kísérve beértünk Nógrádsipekre. Kaptunk egy kis kutyaugatást, de ennél komolyabb atrocitás nem ért minket.

Pecsételtünk, és még volt fél óránk a buszig. A buszmegálló mellett volt egy kocsma, de erőnk már nem volt beülni, egy sört kapkodva tudtunk volna csak meginni. Inkább próbáltuk elfogadható állapotúra varázsolni a cipőnket: a vízhatlan bakanccsal beleálltam egy pocsolyába, úgy mostam le a sarat. A busz időben megérkezett, Szécsényig utaztunk vele. Ott szálltunk át a budapesti járatra, ami minden bokorban megállt, de jólesett ülni és csak bámulni ki az ablakon. Alternatíva lett volna visszamenni Balassagyarmatra és onnan menni Pestre, de csak fél órát nyertünk volna vele, és 5 perc lett volna átszállni.

Másnap egyébként ragyogó napsütéses idő volt, kicsit mérges is voltam, hogy nem a túránk alatt volt szép idő, de megvolt az esős túrának is a maga hangulata. 754 km megtételével 65%-át tettük meg a kéknek.