2022. július 26. kedd
Korán keltünk, hiszen 7:15-kor indult a buszunk Pärnuból Munalaid kikötőjébe, ahonnan komp vitt át minket Kihnu szigetére.

Az út egy óra volt a komppal, és mikor partra szálltunk, iszonyat szél fújt. Kétségeim is támadtak, hogyan fogunk tudni így biciklizni. Sikeresen béreltünk egy-egy bringát megérkezés után a kikötőben, és a tengertől kicsit eltávolodva már enyhült az orkán.

Kihnu egy pici, de kulturális szempontból annál érdekesebb szigetke: hosszában mindössze 7 km, négy falu van csak rajta, és a legutóbbi adatok (2011) szerint 487 lakosa van (sajnos ez a szám folyamatosan csökken). Főleg a motorbiciklivel közlekedő, népviseletet viselő nénikről híres – mivel a férfiak a tengeren halásztak, a nők irányították a mindennapokat a szigeten. A kihnui népviselet is nagyon jellegzetes: a piros-fekete csíkos szoknyák a sziget jelképei. Ahogy a legtöbb nagyobb észtországi szigeten, Kihnun is jellegzetes nyelvjárás alakult ki, egy helyen azt olvastam, hogy a kihnuit tartják az észt nyelv “daloló” dialetusának. Az UNESCO az “emberiség szájhagyomány útján terjedő és szellemi örökségének mesterműveként” tartja számon a kihnui hagyományokat és kultúrát.

Elsőként a sziget déli csücskében található világítótornyot vettük célba, közben pedig igazi idilli vidéki hangulatban tekertünk: az út mellett legelők, faházak, éhes vándorokra váró legelésznivaló bogyók terültek el.

A világítótornyot 1864-ben hozták el a darabokban Angliából, és egy évvel később fejezték be a 28 méter magas torony építését. Fel lehet mászni a csigalépcsőn, de előtte a torony aljában található bódéban ki kell fizetni a belépőt a meglehetősen morcos néninek. Bár végig szigorúnak tűnt, és az sem hatotta meg különösebben, hogy észtül próbálkozunk kommunikálni vele, azt magától felajánlotta, hogy a táskáinkat ott hagyhatjuk.

Én felmásztam a toronyba, Bogi már járt fent máskor. Odafent ha lehet, még jobban fújt a szél, majdnem elvitte a fejemet. Sétáltunk egy kicsit még a sziklás parton, Bogi vett a néni segítségével egy fejkendőt, aztán visszapattantunk a bringákra.

A korai keléstől és kevés alvástól mindketten elég pilledtek voltunk, nem csoda hát, hogy vonzott minket a vízszintes testhelyzet: a Kihnu múzeumtól nem messze egy teniszpálya melletti füves részen elterültünk. Csak pár percet akartunk fetrengeni, de olyan jól belejöttünk, hogy el is szundítottam. A fenyőfákról potyogó tobozok és a madarak csivitelése kellemes altatódalt szolgáltattak, a föld pedig puha volt és kényelmes.

A kis szieszta után tényleg eljutottunk a múzeumig. Itt teljesen kiművelődtünk a sziget hagyományaiból és a helyi életvitelből: a férfiak főleg halásztak és fókákra vadásztak, a nők szőttek, kötöttek, énekeltek, a földek és ház körüli munkákat végezték.

A múzeum 1974 óta működik, az épülete korábban a helyi iskolának adott otthon. Egészen picike, összesen négy teremből áll. Nagyon tetszettek a régi szőttesek, szépek voltak a kötött kesztyűk és a szép csíkos szoknyák.

A melléképületben egy tipikus többszemélyes motorbiciklit is láttunk, ez nagyon tipikus kihnui közlekedési eszköz, az észtek rápillantva azonnal erre a szigetre gondolnak. A helyiek rá is játszanak erre: a szórólapokon biztosan találni legalább egy népviseletben lévő nénit, aki ilyen motoron száguldozik éppen.

A múzeummal szemben a Szent Miklós ortodox templom áll, amit eredetileg lutheránus templomként építettek 1784-ben. A 18. század elejétől Észtország az Orosz Birodalom uralma alatt állt, és az 1840-es években megkezdték az észtek ortodox vallásra áttérítését. Ez történt Kihnun is: a lakosság áttért az ortodox vallásra, kibővítették a kicsi templomépületet és hagymakupola került a tetejére. Elvileg volt egy másik templom is a szigeten, az északi csücsöknél, de azt egy tűzvész elpusztította a nagy északi háború idején.

Kihnu gasztronómiájának alapélelmiszere nem meglepő módon a hal. Pech, hogy se Bogi, se én nem eszünk halat, így keresgélnünk kellett, hogy olyan helyet találjunk, ahol meg tudunk ebédelni. A Sireli kohvikban ültünk le, ahol alapvetően nem volt vega főétel, de összedobtak nekem egyet. Hangulatos kis hely volt, annyira vidéki kis kávézó volt, hogy a mosdó egy pottyantós wc volt. Ebéd közben ráeredt az eső, nekünk viszont még volt egy kis időnk a kompig. Láttunk képeket egy kecskefarmról, ami a közelben volt, azt próbáltuk megtalálni, ehhez mindenféle úttalan úton jártunk lassan csuromvizesen, de nem lett meg. Nem lett volna nagyon messze a Kassikivi sem, ami egy nagy kő, de mivel a kecskék keresésével elment az idő, oda is csak elindultunk, de az időt látva inkább visszafordultunk a kikötő felé. A bicikliket csak leparkoltuk a kölcsönzőnél, aztán felszálltunk a tömött kompra. Egy idő után enyhült annyira az eső, hogy ki tudtunk ülni a kinti részre a távolodó szigetet nézni.

Visszabuszoztunk Pärnuba. Kifejezetten nem voltunk éhesek, de a belváros egyik cukrászdája mindkettőnknek szimpatikus volt, így este a Kohvik Pastoraatban sütiztünk és cidereztünk egyet. A szállásra visszaérve végre találkoztunk a házinéninkkel, aki olyan kedves volt, hogy hozott nekünk csokit is, és mondta, hogy nyugodtan együnk a szamócából a kertjében. Éltünk is a lehetőséggel.