2022. július 28. csütörtök
Volt annak azért hátránya is, hogy úgy aludtam, mint akit agyonvertek. Éjszaka elkezdett ömleni az eső, amit a biciklim csomagtartójában hagyott kabátom bánt: mire kimentem érte hajnalban, már csuromvizes volt. A kellemetlen a dologban, hogy ezt használtam esőkabátként, mert amúgy valamennyire vízálló, de az órákig tartó vízben fürdést még ő sem bírta ki szárazon.

Egész kipihenten keltem, csak a kabáton bosszankodtam kicsit, meg a tényen, hogy még mindig csöpög az eső. Reggelire nem fizettünk be, az előző esti maradékainkat ettük a közös konyhában. Éhen nem maradtunk, a saját reggelinken kívül a többi vendég is megkínált minket a sajátjukból, mert a hatalmas mennyiségű palacsinta, amit kaptak, még négyüknek is sok volt. Vendéglátónk pedig kávéval kedveskedett, amit aztán nem engedett kifizetni. Nagyon jó ellátásban részesültünk, sajnáltuk is, hogy ott kellett hagyni ezt a kedves vendégházat.

Az aznapi terv annyi volt, hogy megnézzük kicsit Muhut, aztán átbiciklizünk a következő szigetre, Saaremaara. Kicsit még esett, ahogy kigurultunk az udvarról, de aztán hamarosan kisütött a nap. Ezt nehéz megszoknom Észtországban: egyik pillanatról a másikra változik az időjárás, bármikor leeshet egy kis eső, aztán kisüt a nap, majd újra hirtelen eső.

Megpróbáltuk megkeresni az Aljava Kunnati Uku követ, ami egy amolyan “áldozókő”. Egy mező közepén fekszik, és bár láttunk egy táblát, ami sétautat jelzett, csak egy igencsak nehezen járható földutat találtunk, és fogalmunk se volt, jó helyen vagyunk-e. Kiderült, hogy ez az út, és amikor megláttunk egy tájékoztató táblát a szántó közepén, már tudtuk, hogy a kő is ott lesz. Ezek az áldozókövek a régi észt hitvilágból maradtak ránk, Uku egy régi istenség volt, akinek pénzérméket, ételt, sört vittek ajándékként. A kis mélyedések a kő felületén pont alkalmasak arra, hogy az ember pénzérmét helyezzen el bennük. Mi is hagytunk ajándékot, és egy dolgot kértünk Ukutól: legyen szép időnk. Onnantól igazából tényleg szerencsénk volt az időjárással, kisütött a nap is, és nem áztunk el egyszer sem.

Elgurultunk Liivába, ahol előző nap bevásároltunk. Megnéztük a Katariina kiriket, amit a krónikák már 1267-ben említettek. Korai gót stílusban épült, és az 1330-as évekből származó falfestményeket őriznek a falai. A templomkertben megpihentünk, mielőtt a központban körbenéztünk a kézművesboltokban és megittunk egy kávét a Muhu Restoranban. Amíg kávéztunk, megint esett az eső, de hamar elállt.

A sziget nyugati csücskében található az “észt Hollókő”, Koguva. Ez nagyjából 10 km tekerést jelentett, viszonylag kisforgalmú utakon, fenyvesek között. A skanzen előtti parkolóban lekötöttük a bringákat, vettünk jegyet, aztán elindultunk a házak közé.

Izgalmas volt, mert a régi épületek korabeli bútorokkal voltak berendezve, és kicsit kincskeresős hangulata volt az egésznek, mert nem minden helyiség volt kitáblázva, néha az ember csak véletlenül bukkant rá egy pincére vagy eldugottabb szobára, ahova be lehetett menni.

A legtöbb épület a 20. század elejéről származott: volt iskola, lakóház, istállók, cselédszobák, malom.

A kiállítóházban megnéztük a népviseleteket, a kikötőben pedig a vizet néztük és kifeküdtünk a sziklákra. A Vanatoa Taluhotellben ebédeltünk, evés közben egy nagyra nőtt, de barátságos kutya próbálta elkunyizni az ebédemet kevés sikerrel.

Amikor újra útra keltünk, vészjósló esőfelhők gyülekeztek a tenger fölött, de Uku meghallgatta a kérésünket, és nem ért utol minket az eső. Egy alkalommal sikerült eltévednünk, ezzel pár kilométer extrát tettünk a lábunkra aznapra.

A Laasu talu jaanalinnufarm felé tettünk egy kitérőt, ami egy struccfarm, ahol alpakák is laknak. Pont zártak már, de a kerítésen még be tudtunk lesni, és láttunk is távolról alpakákat.

Innentől igazából irányban voltunk Saaramaa felé, kiértünk a 10-es főútra, ami átvisz a másik szigetre. Egy kitérőt tettünk még Muhu erődjéhez. Az erőd a muhui csatáról híres: 1227-ben, amikor befagyott a tenger, egy hatalmas balti és német keresztes sereg gyülekezett Pärnunál, hogy a jégen átkelve támadást indítson a sziget lakói ellen, akik utolsó pogányokként álltak ellen az erőszakos hittérítésnek. Saaramaa lakóit egyébként észt vikingeknek is nevezték. A hatalmas sereget látva a muhuiak fegyverszünetet ajánlottak és hajlandóak lettek volna megkeresztelkedni, de a németek ezt nem fogadták el. A többnapos ostrom végén a németek betörtek az erődbe, a védőket lemészárolták, és felgyújtották az épületet. Ezt követően a muhuiak és saaramaaiak kénytelenek voltak felvenni a keresztény vallást.

Az erődből ma nem sok látszik: a falmaradványokat domb fedi, csak egy emlékmű maradt mementóként az egykori erőd közepén. Valahogy úgy éreztem, ildomos lenne valamilyen formában leróni a tiszteletem a sziget egykori harcosai előtt, ezért szedtem egy csokor vadvirágot és a kőre raktam. Egyszerűen a hely hangulata ezt sugallta.

Visszatértünk a forgalmas főútra, és hamarosan elénk tárult a Väinatamm, a Muhut és Saaremaat összekötő gát, ami 1896 óta biztosít átjárót a két sziget között. A gátra külön bicikliút vitt fel, de aztán ez a bicikliút beleolvadt az autóút padkájába, és baromira kényelmetlen érzés volt úgy közlekedni, hogy gyakorlatilag a szembeforgalom szélének tekinthető “biciklisávon” tekertünk. Iszonyat szél fújt – nem meglepő, két sziget között a tengeren mire számítottam? A szél miatt folyamatosan attól rettegtem, hogy vagy az autók elé borulok ki, vagy a másik oldalon a tengerbe, enyhe halálfélelmem volt, míg át nem értünk.

Saaremaara érve legalább a rettegés megszűnt, hogy a vízbe esek, de a szél továbbra is erős maradt. Pár kilométerre megálltunk Orissaareeben, a Coopban bevásároltunk vacsorára. A szállásunk még 18 kilométerre volt, amihez a nagy szélben nem annyira fűlött a fogunk, de mit volt mit tenni, tekerni kellett. Az út maga mesés volt, mesebeli erdőkön át, az aranyórában, mellettünk a fákon túl néha feltűnt a tenger, máskor tehenek legelésztek az út mellett, még egy cicát is láttunk.

A szállásunk az Ansumardi talumaja volt. Szállásadó nénink meglepődött, amikor becsöngettünk hozzá, teljesen elfelejtett minket, pedig be voltunk írva a füzetkéjébe. Egy kis bungalóban aludtunk volna eredetileg, de a néni meggondolta magát, és felajánlotta, hogy aludjunk inkább a nagy faházban, ami kényelmesebb, és a mosdó is közelebb van. Kaptunk is az alkalmon. A szálláson egy vendég volt még rajtunk kívül, egy német turista, aki nagyon megörült, hogy tudok németül, mert ő szegény se angolul, se észtül, és mesélte, hogy nem nagyon boldogul Észtországban. Segítettünk neki a wifire csatlakozni. Kezdett “sötétedni”, amit leginkább abból érzékeltünk, hogy nagyon lehűlt a levegő. A szoba előtti padon pulcsiban és meleg nadrágban beszélgettünk és söröztünk, aztán egy meleg zuhany után eldőltünk aludni.

Körülbelül 60 km-t tekertünk aznap, nem volt gond az alvással ezúttal sem. Hajnalban kimentem megnézni a csillagokat, de még akkor is világos volt az ég alja.