Január eleje óta nem túráztunk, és végtelenül idegesített, hogy még mindig a 19-es szakaszban tartunk, aminek ráadásul már olyan közel volt a vége – csak 13 km! Többször is elterveztük, hogy elindulunk, de vagy lebetegedtünk, vagy esett az eső.

2023. február 25. szombat
Nagybárkány megközelítése egészen vicces szombatonként Budapestről: az első busz 9:40-kor indul a Stadionoktól, de ha az egy órával későbbi opciót választjuk, akkor csak negyed órával később érünk a faluba, mintha a korábbival mennénk. Így hát nagyon kényelmesen indult a nap, 9-kor kászálódtunk ki az ágyból, összepakoltunk, aztán felszálltunk a 10:40-es salgótarjáni buszra. Tarnál, a sámsonházai elágazásnál kellett átszállnunk, majd bő negyed óra múlva már Nagybárkány községháza előtt voltunk.

Fújt a szél és hideg volt, a túrát sapka-sál-kesztyű hármasával kezdtük. A faluból kisétálva rögtön egy sáros emelkedővel kezdtünk, kicsit aggasztott, hogy megint végigdagonyázzuk az utat, de szerencsére bár volt sár, meg sem közelítette a korábbiakat. Egy mezőn sétáltunk át a Sámsonházára vivő autóúthoz, a távolban látszottak a Mátra vonulatai.

Szerencsére nagy forgalom nem volt Sámsonházáig. A falu előtt megálltunk a kőfejtőnél, ami egykor vulkán volt, amire 15 millió éve (!) tengerből származó mészkőrétegek rakódtak le. Van egy kis tanösvény is itt, de azt nem néztük meg. Eddigre kimelegedtünk annyira, hogy a sál és kesztyű visszakerüljön a hátizsákba.

Sámsonházán helyes kis házak között jártunk, kutyák jelezték érkeztünket, de láttunk néhány cicát és pónilovat is. A településen túl keréknyomoktól szaggatott földútra tértünk rá, ami néha nehezen volt csak járható a mély árkok miatt.

Hamarosan beértünk az erdőbe, ahol sár már nem igazán volt, helyette fel kellett kapaszkodnunk egy nagyobb emelkedőn, hogy aztán a túloldalán leereszkedjünk. Vadregényes szakaszhoz értünk, források által kivájt szurdok terült el mellettünk, ahol egykor a zarándokok a ruháikat mosták.

A Szent László-forrás és a hasadék is itt található. A hasadéknak az a története, hogy a legendák szerint a nagy király a tátongó szakadékon átugratva lova patájával fakasztotta a forrást. Van olyan legenda, mely szerint egészen az Ágasvárról ugrott idáig! Szép nagy ugrás lehetett, az biztos, mindenesetre a hasadék tényleg nagyon látványos, mi is végigsétáltunk rajta.

A völgyben megnövekedett a népsűrűség, ami nem csoda, hiszen a Szentkút kegyhely közelében jártunk. Bár nem tudjuk, mikor alapították, egy legenda fűződik hozzá. A történet szerint egy néma pásztorfiúnak jelent meg Szűzmária egy fa koronájában, aki azt mondta a fiúnak, hogy ásson a fa gyökerénél. Ahogy ásott, vizet talált a gyökereknél, és miután ivott belőle, megszólalt.

A völgyben álló kis tömzsi templom környéke teljesen felkészült a zarándokok fogadására: szállás, látogatóközpont, büfék várják a vendégeket, és újabb épületeket is húznak fel éppen, emiatt a kék vonala is picit odébb került. Tél lévén a büfék nem voltak nyitva, csak mosdóba ugrottam el, és már folytattuk is a túrát.

Újabb mászás következett, a Mátraverebély feletti emelkedő nem adta könnyen magát. Visszanézve a remetebarlangokra láttunk rá a domb oldalában. Egykor a meszes homokkőbe faragott lakásokban a 13. századtól kezdve éltek remeték, az utolsó 1767-ben halt meg.

A domb tetején ráadásul a szél is újra szabad utat kapott irányunkba, el is kezdtünk fázni. Az ösvényt keresztül-kasul taposták az erdei vadak, nem győztük számolni, hányadik őzek taposta kereszteződést hagyjuk el. Egyszer fel is zavartam egy csordát, de csak nagyon távolról láttam őket elszaladni

. Volt az erdőben egy fura, narancsszínű gomba, amit még életemben nem láttam – utánajártam, és az osztrák csészegombához volt szerencsém.

Mátraverebély közelében csodás panoráma tárult elénk, és a következő túrán ránk váró hegymászás is megmutatta magát. Leereszkedve a falu fölötti dombról a temetőben kötöttünk ki. Korábban olvastam, hogy a kék régen a falu szegénytelepén haladt végig, ami elég sok atrocitást eredményezett. Amerre mi jártunk, az a temető után egy mező és egy teljesen átlagos falusi utca volt, semmi kirívót nem tapasztaltunk.

A polgármesteri hivatalnál találtuk meg a pecsétet, plecsniztünk a füzeteinkbe. Már egészen megnyugodtam a buszra várva, hogy lám, nem is olyan rettenetes ez a település, mint a beszámolókból tűnik, amikor megjelent egy csávó tarhálni, azt állítva, hogy nem helyi, és kell neki pénz a buszra, és jaj de fél, hogy megverik a helyiek. 😀 A buszt, amire tarhált, nem várta meg, vonattal akart a Stadionokhoz eljutni. xD

Teljesen átfagytunk, amíg vártuk a buszt, pedig csak fél órát üldögélhettünk ott – túra közben ugye már kimelegedtünk, de amikor csak álldogáltunk a szeles buszmegállóban, eléggé kihűltünk. A buszon szerencsére jó meleg volt.

Túl a 800 km-en, egészen pontosan 802 km-t túráztunk már a kéken, az egész táv 69%-át.