Idén szeretnék sokkal többet haladni a kéken, mint tavaly, ezért nem vártunk sokat a folytatással: egy héttel a 19-es szakasz befejezése után elkezdtük a 20-ast. Bár csak 25 km ez a szakasz, 1300 m szint van benne felfele, és 785 m lefele, úgyhogy ottalvósra terveztük. Hangulatos lett volna az Ágasváron megszállni, a hegy tetején, mindentől távol, de ez még csak a túránk eleje volt, és én jobban preferáltam, hogy az első nap legyen a húzósabb, a második pedig már csak egy levezetés. A Galyatető turistacentrum lett volna a legideálisabb szállás, de a tömegszálláshoz nem volt kedvünk, a kétágyas szobába hétvégén csak két éjszaka foglalásával lehet megszállni, ezért inkább a környéken keresgéltem alvóhelyet. Mátraszentimre csak pár kilométer a Galyatetőtől, busszal is jól megközelíthető, így oda foglaltam szállást.

2023. március 4. szombat
Az előző esti Lassi szerkesztőségi aznap hajnalig elhúzódott, egy után álltunk neki összepakolni a túrára. Sok dolgot nem vittünk, mindig cél, hogy könnyű legyen a hátizsák. A kektura.hu szerint 6 órásra tervezett túrára pihenéssel együtt mi legalább 8 órát akartunk szánni, tekintve, hogy nagy a szintemelkedés, és nem akartunk rohanni. Ehhez a 8:40-kor induló busz volt a legideálisabb, így 10-re értünk Mátraverebélyre, és a Galyatetőn a 18:10-es buszt néztük ki Mátraszentimrére.

Gond nélkül Mátraverebélyre értünk, ahol a boltban vettünk útravalót, de a kocsmát már zárva találtuk – reggel volt nyitva pár órát, aztán csak délután nyitottak ki újra, így a kávézásról le kellett mondanunk. Lélekben próbáltunk felkészülni, hogy szinte egész nap mászni fogunk – hiába, a Mátra nem adja magát könnyen.

Kisétáltunk a faluból, át az egyszerű vasútállomáson, ahol szintén pecsételhettünk volna. Napsütéses időnk volt, nem sokáig volt rajtunk sapka-sál, a közeli mezőn már megálltunk öltözködni. Ahogy beértünk az erdőbe, nem kis megdöbbenésünkre deres, fagyott faleveleken lépkedtünk, és a hőmérséklet is hirtelen nagyot csökkent. Abból a szempontból nem bántuk, hogy a folyamatos emelkedő miatt kimelegedtünk, jólesett a hűsítés. Mert bizony, ahogy beértünk a fák közé, kezdődött a végeláthatatlan mászás. A Galyatetőig 1015 m emelkedő állt előttünk.

Mivel bőven hagytunk pufferidőt, ezért nem kapkodtunk. Ha kellett, megálltunk, hosszabb pihenőt is tartottunk a fenyvespusztai elágazótól nem messze. Sajnos ahogy közeledtünk az Ágasvárhoz, a friss tarvágásos területek látványa is egyre gyakoribb lett. Így járt az egykori milliárdos Bócsi András emlékköve is, ami mögül eltűnt az erdő. (Egyébként megdöbbentően kevés infót találni erről az emberről, azt hiszem, nem véletlen, Kádár egykori sofőrjénél gyanúsan sok politikai szál futott össze.)

Az Ágasvár közelében már a kilátás is kezdett előbukkanni, ahogy a fák koronái fölé kerültünk. Már ez a látvány megérte a kapaszkodást, a világ tetején érezhettük magunkat.

Ez a környék már ismerős volt, egy alkalommal túráztunk együtt a kószákkal, és akkor a turistaszállón aludtunk, mégis meglepődtem, amikor feltűnt a szálló épülete – pont a másik irányból közelítettük meg, mint amire számítottam. A kerítésen belül nagy volt a forgalom, több kirándulócsoport is itt tartotta a pihenőjét. A büféhez sorba is kellett állnunk, de egy pálinkával jutalmaztuk magunkat a kellemetlenségek miatt. Fox megebédelt, én nem éreztem magam éhesnek.

Az már csak a hegyre felfelé menet jutott eszembe, hogy hozhattunk volna kaját az ágasvári cicáknak, úgyhogy csak simogatással tudtam szolgálni nekik. A kajának valószínűleg jobban örültek volna, de azért kettejüket így is sikerült megsimiznem.

A kilátópontra nem mentünk fel, egyszer már jártunk fent, és tudtuk, mennyire meredek, túl sok energiát kivett volna belőlünk. Folytattuk inkább az utat Mátraszentistván felé. Hamarosan fel is tűnt a fehérlő sípálya, legalább tudtuk, merre megyünk. A hegygerincen folytatódott az út, egy keskeny ösvényt követtünk a Newton-szikláig, ahonnan megcsodálhattuk a kilátást.

Csak négy kilométer volt a távolság a településig, sok izgalom nem történt addig. Egy esemény volt, amire mindketten felhúztuk a szemöldökünket: utolértünk a pár fős kiránduló társaságot, akik megkérdezték, hogy ez az út hova visz. Nem bírom felfogni, hogyan tudnak emberek úgy elindulni kirándulni, hogy csak mennek, és azt se tudják, hova fognak kilyukadni. Nyilván ennek is megvan a maga romantikája, ha az ember felkészült túrázó, de ők pont nem annak tűntek.

Mátraszentistván láthatóan a sípályából él, rengeteg vendégház, panzió, nyaralóház van a településen. A pályán még szezon volt, messziről szólt a zene, sokan siklottak le a hegyről. Megkerestük a pecsétet a központban. aztán siettünk is tovább. 5 km és 300 m szintemelkedés várt még ránk a Galyatetőig.

Ahogy elhagytuk Mátraszentistvánt, egyre több helyen láttunk összefüggő hóréteget, persze inkább az árnyékos helyeken maradt meg. Elsétáltunk a régi sípálya mellett, aztán kis emelkedő után egy szép kilátópontnál találtuk magunkat.

Nem voltunk már messze a csillagvizsgáló kerítésétől, ahonnan már párhuzamosan haladtunk a Galyatetőre tartó autóúttal, csak mi kicsit magasabban voltunk. Végre fenyveserdőben jártunk, illett is a havas hangulathoz. Vissza is kellett öltöznünk, mert hirtelen megint hideg lett, és a szél is megint erősebben kezdett fújni.

Eredetileg úgy terveztük, hogy a kilátót csak másnap hódítjuk meg, de időben odaértünk, még volt időnk felmenni. Bedobáltuk a 200 Ft-okat a forgókaros kapuba, aztán a süvöltő szélviharban nagy nehezen felmásztunk.

Eszméletlen volt a kilátás, pont naplemente környékén jártunk, és döbbenetes volt, ahogy a hegy árnyéka a lenti síkságra borult. A kilátó tetején is volt pecsét, de nem voltunk elég bátrak, hogy elővegyük a füzeteinket, valószínűleg azonnal elvitte volna a szél őket. Fizikai lehetetlenség volt sokáig időzni, annyira süvített a szél, hogy fájt az arcom.

Innen már csak a buszmegállót kellett megtalálnunk, ahonnan a busz levitt minket Mátraszentimrére, a Mátra Kulcsosházba. Jó volt, mert a miénk volt az egész ház. Vettem egy forró zuhanyt, aztán bebújtam az ágyba, kicsit hallgattam a kint süvöltő orkánszelet, aztán már aludtam is.