Nagyon beszédes ezen szakasz végcéljának a neve, bizony sokakat a sírás kerülget, mire a végére érnek, hiszen a közmegegyezés szerint ez a kéktúra legkeményebb szakasza. 26 km, 1015 m felfele, 1545 lefele, ami nem egy nagyobb hegy megmászását jelenti, hanem a Kékestetőn kívül még legalább hat csúcs meghódítását, ami folyamatos hullámvasutazást jelent – csak mindezt sajnos nem vasúti kocsiban, hanem két lábon. Viszont mivel a Mátra gerincén visz végig, így kiszállni nem nagyon lehet belőle, csak a Kékestetőnél, ami csak 3.6 km Mátraházától. Úgy döntöttünk, hogy bár olyan sokat nem rövidít a távon, de a szintemelkedést 345 méterrel csökkenti, úgyhogy az első napon csak ezt a pici távot tettük meg, a következő napra hagytuk a többit, így második nap “csak” 22.5 km, 670 m felfele és 1520 m várt ránk lefele. Így is húzós, de egy fokkal jobb.

2023. március 18. szombat
Délután a 13:45-ös közvetlen busszal indultunk el Mátraházára, ami fél 4 körül ért a kis településre. Budapesten ekkor 14 fok volt, a Mátrában jóval hidegebb, a buszból kiszállás után elkezdtünk felöltözni: kabát, sapka, sál. Fox benyomott egy túraindító palacsintát, vettünk egy cuki cicás-mátrás hűtőmágnest, aztán elindultunk fel a hegyre. Késő délután lévén leginkább szemből jöttek túrázók, akik a napi adagjuk végén jártak, felfele csak egy páros jött utánunk.

A parkolóban láttunk egy kis hómaradványt az árnyékban, a túra elején viszont inkább a sár volt a jellemző. Az olvadó hó lecsordogált a hegyről, és néhány helyen egészen eldagonyásította az utat. Reméltem, hogy ahogy magasabban leszünk, ez a probléma megszűnik. Így is lett.

Jó szuszogós volt a mászás, többször megálltunk levegőt kapni. Mindvégig az a gondolat visszhangzott a fejemben, hogy másnap legalább ennyivel kevesebbet kell majd felfelé mennünk – és ez eléggé lelkesítő volt.

Ahogy haladtunk felfele, egyre több lett a hó, és egy ponton túl már összefüggő volt a hóréteg. Nem kellett viszont nekivetkőzni útközben, sőt, egyre hűlt a levegő, ehhez mondjuk az is hozzájárult, hogy lassan esteledett is.

Felérve a hegyre egy kis bódénál találtunk egy hőmérőt, ami 2 egész fokot mutatott. Minden havas volt körülöttünk, bár azért látszott, hogy már napokkal ezelőtt esett, és nem fog túl sokáig megmaradni.

Pecsételtünk, aztán megpróbáltunk felmenni a tévétoronyba, de már zárva volt. Ez azért volt szomorú, mert másnap reggel 9-kor nyitott, ami nekünk már nagyon későn lett volna, úgyhogy egyáltalán nem tudtunk felmenni körbenézni.

Sebaj, a sípályától így is szép volt a kilátás, és másnap mást sem láttunk, csak csodaszép panorámát.

Nem volt túl nagy élet a hegyen, néhányan sétálgattak csak rajtunk kívül, de beülni sehova se lehetett. Megkerestük a buszmegállót, a busz pedig hamarosan levitt minket Mátrafüredre, ahol az éjszakát töltöttük egy iszonyat cuki turistaszállón, a Mátrafüred Vendégházban. Megvacsoráztunk a Benevár Étteremben, aztán korán aludni mentünk, mert nem sok időnk volt aludni.

2023. március 19. vasárnap
Elképzelhetetlenül korán, 5:54-kor szálltunk fel a gyöngyösi buszra, ami visszavitt minket a Kékestetőre. Rajtunk kívül mindenki a szanatóriumba vagy a hotelek valamelyikébe sietett munkába a buszon ülők közül, egy srác volt csak, aki a bringáját hozta fel és kétkeréken túrázott tovább. Útközben láttam őzeket is, akik a bokrok között legelésztek.

A tévétorony környéke teljesen üres volt, a kelő nap fényében csak mi indultunk neki az embert próbáló mátrai szakasznak. Már az első métereknél elfogott a kétség: jeges, csúszós út vitt lefele, jeges szél fújt, ropogtak a hajladozó fák, de tudtam, hogy hamar a hóhatár alá jutunk, ahonnan legalább ebből a szempontból könnyebb lesz a terep. Így is lett, hamarosan eltűnt a hó, de szerencsére annyira fagyott volt a talaj, hogy sár ne keletkezzen.

Több kilátópontot érintettünk, a Sas-kőnél megálltunk megnézni a kilátást. Séta közben egyre inkább az lett az érzésem, hogy én már jártam erre: az egyik MTT táborban a választható túrák leghosszabbika Parádfürdő-Kékestető-Parádfürdő volt. Kifejezetten ismerős volt az a keskeny ösvény a Kis-Sas-kő oldalában. Nagyon nem szeretem a hegyoldalban vezető kis utakat, folyamatosan azt érzem, hogy húz lefele a gravitáció a szakadékba.

Azt hiszem, a Disznó-kőnél térhettünk le anno a kékről, de mi most folytattuk az utunkat rajta. A Hármashatár erdészháznál, ahol pecsételtünk is, megálltunk reggelizni, de nem tudtunk rendesen pihenni, mert rettenetesen fújt a szél és nagyon fáztunk. Egy energiaitalt megittam, mert tudtam, hogy kezdődik a tortúra.

Megkezdődött a hullámvasút, hegyről-hegyre másztunk és ereszkedtünk hat hegycsúcson keresztül. A Nagy-Szár-heggyel kezdtük, ahonnan visszapillantottunk a lassan távolodó Kékestetőre. Alig értünk le, következett a Cserepes-tető, amit csak súroltunk, de azért itt is kellett mászni.

Az Oroszlánvár tényleg nagyon szép volt, a régi vár nyomait is lehetett látni kicsit és gyönyörű volt a kilátás. Itt negyed órára megpihentünk, ekkor jártunk a hegymászás körülbelül felénél.

Lemásztunk, majd ezt követte a Jagus, majd a Nagy-Zúgó hegy, végül a Szederjes-tető és a Gazos-kő. Egyesével ezek a mászások egyike sem lett volna kifejezettem megterhelő, de így egymás után egy huzamban nagyon fárasztó volt. Lélektanilag is rossz volt, mert minden lejtőnél tudtam, hogy mindjárt kezdődik újra a felfele menet. Emberrel alig találkoztunk, két párral összesen, és a második párral szóba is elegyedtünk, de ők csak egy kisebb kört tettek a környéken. A mi távunkra nem volt sok jelentkező aznap.

A Gazos-kőtől már láttuk Sirokot és a várat, de még mindig nagyon távolinak tűntek. A kilátás szép volt végig, de egy idő után meg lehet unni, pláne ha egyre jobban fáj az ember lába. Örültünk, amikor végre elindultunk lefelé, bár ez még mindig jópár kilométert jelentett a túra végéig. De legalább már mászni nem kellett.

Sirok előtt már kínszenvedés volt minden, nem sokkal a vasút előtti egy pihenőben megálltunk enni, mert azt éreztem, egy csepp energiám se maradt. Összeszedtük a maradék erőnket, aztán elvonszoltuk magunkat a vasútig. Pecsételtünk, de ezzel megpróbáltatásaink nem értek véget, hiszen még be kellett sétálnunk a településre a buszhoz, vonatforgalom ugyanis évek óta nincs Sirokon. Elvánszorogtunk hát a legközelebbi buszmegállóhoz, ahol fél óra várakozás után jött is a busz, amiről Gyöngyösön kellett átszállnunk. Szerencsére volt ülőhelyünk végig, tudtunk pihenni.

Ezzel a félelmetes mátrai szakaszt, sőt, az egész Mátrát magunk mögött hagytuk. Emberpróbáló szakasz volt, az biztos. Másnap izomlázunk volt, és a sok fel-le mászásra gondolva most is kiráz a hideg. De legalább tényleg szép helyeken jártunk.

852 kilométert hagytunk már magunk mögött, a teljes táv 73%-át. Ahogy Fox mondogatja, innentől statisztikailag már csak lefelé megyünk majd. 😀