2023. október 7. szombat
Kihasználtuk a szombatot, és befizettünk egy egynapos Mükéné-Epidaurosz-Návplio buszos túrára. Reggel 8:30-kor volt a találkozó a Syntagma közelében, már bent állt a kisbuszunk. A leghátsó ülésekre vetettük be magunkat, Fox leginkább aludt utazás közben, én nézelődtem.

Végig, ahogy haladtunk, azon gondolkodtam, hogy a Spartathlon, az Athén és Spárta közötti 264 kilométeres futóverseny résztvevői itt futnak el minden évben. Még jobban tisztelem ezeket a sportembereket, mióta láttam az útjuk elejét: árnyék sehol, kiégett a fű az út mentén, borzasztó megterhelőnek tűnt már csak a buszból nézve is. Amikor feltűnik a tenger, onnantól egy fokkal barátságosabb a látvány, de a nap továbbra is szabadon tűz le rájuk.

Körülbelül egy órát utaztunk, majd megálltunk a Korinthoszi-csatornánál, ami szédítően mélyen terült el alattunk. Hat kilométer hosszan vájták ketté 1881-93 között a Korinthoszi-földszorost, ami megkönnyíti a hajózást az Égei- és Jón-tenger között. Nagyon izgalmas, hogy már az ókorban voltak megoldások a probléma orvoslására: mivel nem akartak négyszáz kilométert kerülni tengeren, egy diolkoszt, azaz hajóvontató utat építettek. Mészkőlapokkal burkolták le az utat, aztán egy szerkezettel és emberi erővel átvontatták a hajót a földszoros egyik végéből a másikba. Néró római császár aztán elkezdte i. sz. 67-ben megépíttetni a csatornát, de a munkálatok a halála miatt félbeszakadtak – és amúgy is őrültségnek gondolták a tervet a korabeliek. A 19. századi építkezésben végül több magyar mérnök is részt vett. A csatorna mára túl szűknek számít ahhoz, hogy nagyobb kereskedelmi hajók átkeljenek rajta, inkább kisebb hajók használják. Mikor mi ott jártunk, egy hajót sem láttunk.

Újabb utazást követően értük el következő állomásunkat, Mükénét. Először a régészeti park kis múzeumát néztük meg, ahol kerámiák, ékszerek, cserépdarabok, falfestmények töredékei voltak kiállítva.

Mielőtt megindultunk volna a romváros magaslatára, megismerkedtünk néhány helyi cicával, akik közül páran a simogatást is eltűrték.

Döbbenetes belegondolni, hogy a terület már i.e. 3000 körül lakott volt, a várost magát pedig i.e. 1800 körül alapították az akhájok. Az i.e. 13. században élte virágkorát, a mükénéi kultúra központja volt. Ez a civilizáció használta a lineáris B írást, ami egy szótagírás volt, és a legtöbb fennmaradt írásos emlékei mükénéi görögül íródtak. Kultúrájukba olvadt bele a minószi civilizáció, ami Kréta szigetén alakult ki, és egy fejlett kultúra volt kifinomult építészettel, kereskedelemmel, kézművességgel. A mükénéi kultúrára hatottak még keleti és egyiptomi hatások is.

Társadalmi berendezkedése erősen hierarchikus volt, élén a királlyal, és palotaközpontú államok alkották. Fénykorában Itáliában, Cipruson, Kis-Ázsiában és az Égei-tenger szigetein is létrejöttek mükénéi telepek. Pusztulásának pontos okai nem ismertek, a késő bronzkori összeomlás őket is elsodorta. (Ez az a rejtélyes történelmi időszak, amikor a Mediterráneum fejlett civilizáció egyszerűen eltűntek, és a mai napig nem tudjuk, miért – maradtak fenn írások egy titokzatos népcsoportról, a tengeri népekről, akik okozhatták, de az éghajlatváltozás és belső konfliktusok is hozzájárulhattak.)

Mükéné egyik leghíresebb látnivalója az oroszlános kapu, amit az i.e. 13. században építettek, ez volt a mükénéi akropolisz főbejárata. Azért is jelentős, mert ez az egyetlen olyan monumentális szobor, ami Mükénéből fennmaradt, és bizonyítéka annak, hogy bizony egykor éltek oroszlánok Európában – míg aztán az idők folyamán kihaltak.

A mükénéi akropolisz területén az első ásatásokat a Tróját is felfedező Heinrich Schliemann vezette. A város falai ciklopfalazással készültek, azaz öt- vagy hatszögű kőtömböket építettek egymásra mindenféle kötőanyag nélkül, az élek mégis pontosan illeszkedtek.

Mükéné és Tirünsz régészeti területei az UNESCO Világörökség részei. Próbáltunk minél több mindent minél alaposabb megnézni, de persze sürgetett minket az idő, várták vissza a csapatot a parkolóba.

Nem mentünk messze, Atreusz kincsesháza vagy másik fantázianevén Agamemnón sírja csak párszáz méterre van. Ez egy tholos, azaz kerek oldalú és tetejű épület. A tholos-sírok monumentális földalatti síremlékek, jellemzően egy keskeny, sziklába vájt út vezet a szűk bejáratig, majd a belső tér kiszélesedik és magasodik. Ezt a konkrét sírt i.e. 1300 környékén emelték, ez a legnagyobb ismert tholosz-sír az égei bronzkorból, a belmagassága 13 méter, és egészen a rómaikig a világ legnagyobb kupolája volt.

Nem tudni, ki nyugodhatott a sírban, de egészen valószínű, hogy egy mükénéi uralkodó számára készülhetett. Atrausz és Agamemnón, akikről a nevét kapta, mitológiai alakok, apa és fiú, a 18. században kezdték hozzájuk kötni a sírt. A tholos egyébként üres, mikor a 2. században egy görög geográfus, Pauszaniasz Periégétész felkereste, már kifosztottan találta. Mükéné körül egyébként sok hasonló tholos-sír van, némelyik meglehetősen romos állapotban, és van, amelyiket meg sem találja az egyszeri látogató segítség nélkül, annyira eldugott helyen vannak.

A következő megálló az ebédszünet volt. Itt két lehetőség állt fenn: aki ebédelni akar, betér egy étterembe a csoporttal, aki viszont kihagyná, azt továbbviszi a busz Návplióba, és amíg a többiek esznek, várost nézhet, majd a csapat újra összetalálkozik. Teljesen meglepett, hogy csak mi nem éltünk az ebéd lehetőségével, de szerintem jobban jártunk, mert alaposabban körül tudtunk nézni. Návplio egy tengerparti városka, nagyon hangulatos, de az első, ami felkeltette érdeklődésünket, az a Bourtzi-erőd a partoktól nem messze. Osztottunk-szoroztunk, és arra jutottunk, belefér az időnkbe, hogy felpattanjunk egy menetrend szerinti hajócskára, és megnézzük az erődszigetet.

A Bourtzi vízi erődöt 1471-ben kezdték építeni a velenceik, amikor a törökök visszavonultak a térségből. Ágyúkat, bástyákat húztak fel, hogy az ellenség ne juthasson be a városba a tenger felől. Később börtönként és kivégzések helyszíneként működött, és a görög szabadságharcok alatt kétszer is ide kellett menekülnie a görög kormánynak. A 20. század elején aztán ez lett az első görög turistaközpont, egy időben hotel is volt benne. Viszonylag gyorsan körbe lehet járni, kiállítás vagy ilyesmi nem igazán akadt benne.

A kilátás viszont nagyon jó volt innen a városra, és csak sajnálkoztam, hogy a város látképének nagyját kitöltő várkastélyt nem volt időnk megnézni. Mikor visszaértünk a szárazföldre, ettünk egy jó nagy adag fagyit, aztán találkoztunk a csoporttal, és mentünk is tovább.

Utolsó állomásunkhoz tartottunk, Epidauroszba, ami hatalmas színházáról híres. A mítoszok szerint itt született Apollón fia, a gyógyítás istene, Aszklépiosz. Híres szentélyét az i.e. 4. században építették, és egészen az i.sz. 4. századig használatban volt, a rómaiak által meghirdetett pogányüldözések idején zárták be. 1988 óta az UNESCO Világörökség része a színházzal együtt. Közelről sajnos nem volt időnk megnézni, csak a parkolóból láttunk rá.

A színház szintén az i.e. 4. században épülhetett, és 13-14 ezer néző befogadására volt alkalmas. Az ókorban úgy hitték, az olyan szórakozás, mint a színházi előadások, a gyógyulás részét képezik, szóval gyakorlatilag színházterápiát alkalmaztak a betegeken. Időnként a mai napig is használják, remek akusztikája miatt alkalmas koncertek, előadások megtartására. Tényleg megdöbbentően jól terjed a hang: a felső szinteken is hallani a beszédhangot, kipróbáltuk.

Történt egy érdekes incidens is ottjártunkkor: egy turista beállt a színpad közepén lévő kőre, ami azt jelzi, onnan terjed majd a legjobban a hang, és elkezdett énekelni. Egyébként szépen énekelt, de azonnal rászóltak, hogy hagyja abba, nem szabad énekelni – ami nagyon furcsa, mert tapsolni és beszélni szabad, arra nem ugranak. Annyit tudtam meg némi utánaolvasás után, hogy bár hivatalosan nincs sehol leírva az éneklés tiltása, mégis betartatják a helyi őrök – állítólag az a logika mögötte, hogy csak híres énekesek használhassák televíziós közvetítéssel egybekötött programokon, a kulturális minisztérium engedélyével. Egészen furcsa.

Ezután visszaindultunk Athénba. Útközben szokás szerint nézelődtem, mivel szinte végig tengerparton haladtunk, volt is látnivaló bőven. Késő délután értünk vissza a fővárosba, fáradtan, de élményekkel telve.

Mivel az ebédet kihagytuk, ideje volt vacsorázóhelyet keresni. Visszatértünk a Winners Vegan étterembe, hogy még egyszer megízlelhessem a csodálatos sütőtökös tésztájukat, és igyunk néhány koktélt. Másnapra annyi dolgunk maradt csak, hogy hazajussunk, helyi idő szerint 10:40-kor szálltunk fel, és délben már Budapesten is voltunk. Intenzív pár nap volt, de örülök, hogy újabb szeletkéit fedeztük fel az ókori Görögországnak, a gyerekkori énem nagyon boldog ilyenkor.

(Ezzel sikeresen teljesítettem az éveleji fogadalmam, és utolértem magam a régebbi utazások posztolásával, éljen! Most már jöhet a tavalyi Peru-Bolívia beszámoló.)