Peru… gyerekkorom óta álmodoztam róla, hogy egyszer eljutok az inkák misztikus romvárosába, Machu Picchuba, és 2025-ben úgy éreztem, eljött az idő. Túl sok kontinens és ország vár még felfedezésre, az idő pedig szalad, és nem szabad biztosnak venni, hogy a helyek, amiket látni akarunk, mindig elérhetőek lesznek. (Ahogy például Csernobilba se nagyon tudnánk eljutni mostanában, még szerencse, hogy 2017-ben megjártuk.) A Wanderwell Peru-Bolívia túrájára jelentkeztünk, mert milyen menő már, hogy két dél-amerikai országba is eljutunk. Júniusban indult volna az út, de akkor túl kevés jelentkező volt, úgyhogy a szeptemberi turnusba jelentkeztünk át. Mint azóta kiderült, ez volt a Wanderwell első ilyen jellegű túrája: eddig ilyen hosszú, Peruba és Bolíviába is tartó útjuk még nem volt. Azt nem is bánom utólag, hogy nem jött össze a június, anyagilag is kényelmesebb volt szeptemberig kifizetni mindent, és akkor még nem is tudtuk, hogy viszonylag hirtelen felindulásból még lakást is veszünk Budapesten, ami tovább szűkített a tervezett költségvetésen.

2025. szeptember 13. szombat
Bár már szerdán elkezdtem pakolni, péntek este ültünk le Foxszal véglegesíteni a holminkat, és ez még úgy is egy többórás program volt, hogy listánk meg táblázatunk is volt, és napok óta tervezgettünk. Éjfél körül kerültünk ágyba, háromkor meg már kelhettünk is, mert fél négyre hívtunk taxit a reptérre. Alapvetően tömegközlekedni szoktunk, de most sok volt a bőrönd, és hajnalban sokáig tart kiérni a reptérre, pláne, hogy még éjszakai buszt is be kellett volna iktatni.

Négy előtt már ott is voltunk Ferihegyen, feladtuk a bőröndöket, ettünk még egy hajnali reggelit a Burger Kingben, aztán már mehettünk is a KLM amszterdami járatához. Egészen szokatlan volt, hogy nem kellett lemenni a “vágóhídra” a fapadosokhoz, a főcsarnokban volt a kapunk. Amszterdamig az út teljesen eseménytelen volt, nem ablak mellett ültem, szóval nézelődni nem tudtam, de viszonylag hamar odaértünk. Kis késéssel indultunk, de a nagyját sikerült behoznunk.

Amszterdamban viszont teljesen váratlanul ért minket, hogy bár volt majdnem másfél óránk elérni a csatlakozást, rohanni kellett, és egy eszméletlen hosszú sor állt az útlevélellenőrzésen. Folyamatosan szedték ki a sorból az embereket, akiknek hamarosan indult a gépük, mi is így jutottunk át viszonylag hamar, és még így is sietnünk kellett a kapuhoz. Ahogy odaértünk, már a mi zónánk volt soron, szállhattunk is fel a gépre.

Soha életemben nem utaztam még ekkora repülőn, egy Boeing 737 vitt minket át az Atlanti-óceánon, már a hajtómű is elképesztő nagy volt a hídról nézve. Sikerült elcsípnem az utolsó ablak melletti helyet, annyi kényelmetlenség volt, hogy a folyosónál egy néni ült, és mindig rosszul éreztem magam, amikor fel kellett állítanom, mikor pisilni mentem, de hát ez ilyen. Nagyon aggódtam, hogyan viselem majd a 12 és fél órás repülést, de ha nem is telt el gyorsan az idő, el tudtam foglalni magam. Megnéztem három filmet, aludtam két órát, amikor meg volt látnivaló, nézelődtem. Még minimális wifi is volt, úgyhogy egy kicsit még csetelni is tudtam.

Azt előre is sejtettem, meg utólag is hiszem, hogy bűn lett volna nem ablak mellett ülni, mert hatalmas élmény volt látni az Atlanti-, aztán a Csendes-óceánt, meg amikor elértük Dél-Amerika partjait, a hosszasan kanyargó folyókat Venezuelában, az Andok hegytengerét, tengerszemeket, folyóvölgyeket, és végül premier plánban leszállni Limában. A pilóta úgy rendesen odavágra a gépet, nem volt egy smooth landolás, és már a gépből összetákolt bodegákat láttunk a reptér környékén, ami jelezte, hogy új kontinensen, harmadik világban járunk.

Újabb útlevélellenőrzés, ujjlenyomatvétel, pár keresztkérdés, és mehettünk utunkra. Összevártuk egymást az útitársakkal, aztán a poggyászfelvételnél jött a feketeleves: bőröndök sehol, és egy reptéri dolgozó sorolta a neveket, akiknek a csomagja nem érkezett meg, mind magyarok. Aki Budapestről érkezett, senki nem kapta meg a bőröndjét, mehettünk a baggage claimre, ahol felvették mindenki adatait, és másnapra ígérték, hogy kiviszik a hotelbe a csomagokat. Ezek után végre találkoztunk túravezetőnkkel, Andrással, és együtt megvártuk az egy másik géppel érkező útitársakat, aztán buszra szálltunk, ami egy óra alatt tette meg a kemény húsz km távot a hotelig.

Útközben szemlélődve sok minden kiderült: autóval közlekedni Limában egy káosz, nyomják a dudát folyamatosan, ha előznek, ha sávot váltanak, ha anyáznak, ha az iránytaxi utast vár, a zebra meg csak azt jelzi, hogy ott mennek át a gyalogosok, de elsőbbség nem jár nekik, cserébe mindenki szaladgál az autók között mindenhol. Az épületek egy része brutalista, monumentális, egy más része lepukkant romház, de legalábbis európai szemmel nem esztétikus. Az utak pont olyanok, mint amire az ember számítana, kátyúsak, a járda néha foltokban hiányzik vagy egyáltalán nincs. Rengeteg a motoros, minden résen utat törnek maguknak, néha meg voltam róla győződve, hogy a busszal elcsapunk egyet. És a káosz ellenére a rendszer mégis működik, ez a legcsodálatraméltóbb.

A Mariel Hotel teljesen rendben volt, nem fullextrás a szoba, de kényelmes az ágy. Kaptunk extra pokrócot a fázós európai testünkre, mert amúgy csak egy lepedő lett volna a takaró, volt wifi, meleg víz, még klíma is, bár eléggé szedett-vedett, celluxszal egyben tartott. Gyorsan lepakoltunk, aztán elmentünk vacsorázni. Legszívesebben ledőltem volna aludni, de mindenki azt mondta, hogy nem szabad, mert úgy lehet a jetlaget minimalizálni, ha a helyi időhöz alkalmazkodunk, ami esetünkben azt jelentette, hogy erőnkön felül is ébren kellett maradnunk még.

24 órája voltunk ébren ekkor, de becsülettel elsétáltunk a Mirafloresen található Restaurant-Pizzeria Angelloba, ahol papa a la huancaínát ettem, ami valójában egy előétel, főtt krumpli krémes szósszal és főtt tojással – én teljesen elégedett voltam vele, és jól is laktam. Welcome drinkként kaptunk népszerű perui koktélt, pisco sourt, ami tojásfehérjébe rázott limelé és pisco (helyi pálinka), hát eszméletlen finom. Ittam még mangólevet is, ami meglepő módon nem volt édes, itt nem divat cukrozni a gyümölcsleveket. Vacsora közben beszélgettünk, ismerkedtünk, bár láthatóan mindenki elég fáradt volt már.

Evés után még megtekintettük a helyi Szimpla Kertet, ami egy perui bár, aminek a tulaja járt a budapesti Szimplában, és annyira megtetszett neki, hogy átvette a nevet és nyitott egy saját kocsmát. Hazafele útba ejtettünk egy patikát, ahol vettünk fogkrémet, fogkefét és szájvizet, na meg golyós dezodort, ezek hiányoztak a bőröndből leginkább. Hálistennek úgy pakoltunk, hogy volt kétnapi ruhánk a hátizsákban.

A szállásra érve boldogan feküdtem be végre az ágyba, és este tízkor már aludtam, mint a bunda.