2025. szeptember 14. vasárnap
Reggel kaptunk egy kis ízelítőt a helyi ráérős életérzésből: héttől volt reggeli, ehhez képest mi jóval negyed nyolc után értünk le az ebédlőbe, és még csak akkor kezdték kipakolni az ennivalókat. Gluténmentes kenyér persze nem volt, amit hoztam, az meg a bőrödben maradt Amszterdamban, de meglepően finom volt a tojásrántotta sajttal, ananásszal és mangóval. Lehet, hogy rendszeresítem otthon is kenyér helyett a gyümölcsköretet.

Lima területén már az i.e 4500-ból találtak régészeti leleteket. Az inkák előtti időkben többféle kultúra váltotta egymást kisebb településeket létrehozva, majd a 15. században az Inka Birodalom részeivé váltak. Ekkor Lima völgye sűrűn lakott volt, és egy tartományba szerveződött. Magát a város Pizzaro, a spanyol konkvisztádor alapította 1535-ben, 117 lakótömbje volt kezdetben. A következő századok során jelentős kereskedelmi központtá nőtte ki magát, majd a 19. századtól fővárosként tartották számon. Ma az agglomerációjával együtt tízmillió lakosa van. Ipari és pénzügyi központ, és a turizmus is jelentős bevételi forrás. A város történelmi központja az UNESCO világörökség része.

Mivel a ruháink nagyja a bőröndben maradt, kénytelenek voltunk az előző napi szabadidőnadrágunkban tölteni a napot. Reggeli után indultunk limai városnéző túránkra, melynek első állomása (a pénzváltás után) a piac volt.

Itt egy picit átléptük a turistás negyed határát, és kissé szegényebb környéken jártunk, érdemes volt jobban figyelni a zsebekre. A piac színes volt, szagos, zsúfolt, de mégis izgalmas. Volt ott minden: kokalevél, kopasztott csirke, általunk sosem látott zöldségek és gyümölcsök, ezerféle krumpli és kukorica, halak és tengergyümölcse minden formában, afrodiziákum kagylóval az élen.

A legmegdöbbentőbb talán a húsok tárolása volt: egész csirkék, hatalmas combok lógtak az üzletekben, hűtés, zacskó és minden nélkül, legyek dongták körbe őket, a környékükön pedig tipikus hússzag terjengett. Nem volt túl bizalomgerjesztő élmény.

Egy bódénál megálltunk gyümölcslevet inni. Itt még kicsit aggódtam, hogy jajj, harmadik világ, mindenki azt mondja, hogy ne egyél az utcán semmit, nyers gyümölcsöt meg pláne, de András megnyugtatott mindenkit, hogy Peruban figyelnek a higiéniára, mosnak kezet, kesztyűt cserélnek, nem nagyon fogunk ételmérgeztést kapni. Ezen felbátorodva ittam egy főzőbanános-mangós italt tejjel, csodálatos volt – már itt is egyértelművé vált, hogy Peruban nagyon jókat fogunk enni, eszméletlen finom ételeik vannak, talán ez volt a teljes út legnagyobb meglepetése, egyáltalán nem számítottam a kulináris élvezetekre. És a két és fél hét alatt egyszer sem volt még gyomorrontásom se – tény, hogy nem is kísértettem a sorsot. Csapvizet nem ajánlott inni, zuhanyozni, fogat mosni lehet vele, de minden másra csakis palackozott víz.

Limáról azt is érdemes tudni, hogy nagyon ritkán süt a nap, általában felhős az ég. Ennek okozója a Humboldt-áramlat, ez az Antarktisz felől hozza a hideg vizet, ami lehűti az óceánt. A város felett felhőréteg képződik, és eső sem nagyon esik, csak köd szitál, és nagyon magas a páratartalom. Gyakorlatilag egész évben tavaszias az idő, 15-22 fok a jellemző. Kár, pedig szerettem volna naplementét nézni a Csendes-óceán partján, de arra nem Lima a megfelelő város. (Pedig a kedvcsináló útileírásban szerepelt ez a programpont, nem is értem, miért. 😀 )

Ezután a metró helyetti tömegközlekedési eszközre, az El Metropolitano zártvonalú buszra szálltunk, hogy a fő térre jussunk. Teljesen szürreális volt, ahogy a busz begurult az automatán nyíló üvegfal mögé, ilyesmi van a londoni metróban is, csak itt metró helyett egy közepesen szakadt buszra szálltunk fel. Attól zárt a rendszer, hogy az útvonalán végig kisebb kőfalacska választja el a busz sávját az autóforgalom útjától, csak a zebráknak meg a kereszteződéseknek van megnyitva. Limában 2010 óta létezik ez a rendszer.

Az Estación Colmena megállótól kis séta még a központ, az első állomás pedig a Churros San Francisco volt, ami a város legjobb churrosos helye, ahol mindig hatalmas sor áll. Nyilván itt nekem nem termettek babérok, ezt a kulináris kalandot kihagytam. Átsétáltunk a Plaza Mayorra, a főtérre, ahol hamarosan kezdődött az őrségváltás, de addig még volt egy kis idő, így rövid szabadprogram következett, ami alatt mi elmentünk poncsót venni Foxszal. Elsőre lesokkolt, hogy egy boltban sem voltak kiírva az árak, bizony mindenhol az eladóval kell egyezkedni és alkudozni. Nagyon nem szeretek így vásárolni, de a három hét alatt egészen belejöttem én is. Persze van, hogy fix az ár, nem lehet lejjebb vinni, de próbálkozni mindig érdemes. Találtunk is két szép poncsót, ajándékba kaptunk még lámás kulcstartót, amiből egy rakással beszereztünk az utunk végére, mindenhol az volt a kis extra a vásárlás mellé, szuvenírnek pedig tökéletes.

Visszasétáltunk a kormányzati palota (Palacio de Gobierno) elé. Már tartania kellett volna az őrségváltásnak, persze késett vagy negyed órát a műsor, és annyira nem is volt látványos. Sajnos a kerítés túloldaláról lehetett csak nézni, de így a rácsok nagyon bezavartak a látványba.

A palota 1535-ből származik, maga Pizzaro építette, eredetileg kétszintes vályogházként, ami aztán az idők során bővült, és legutóbb a 30-as években építették át. Pizzaro nem volt valami jó arc, mert egy huaca helyére építkezett, ami a kecsua őslakosok számára fontos emlékhely volt.

Utána a limai székesegyházba (Basílica Catedral de Lima) néztünk be. Természetesen ez az épület is 1535-ből származik, az első követ Pizzaro helyezte le az építkezéshez. Persze itt is az őslakosok meggyalázása történt: a területen állt egy inka szentély meg egy hercegi palota, ezeket lerombolták. Óriási a templom, és szabadon be lehet menni. Mikor ott jártunk, éppen a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe (Exaltación de la Santa Cruz) zajlott. Ez nagyon furcsán nézett ki, egy nagy emelvényen álló szentképet lendítettek előre-hátra papok és öltönyös férfiak úgy, hogy mindig egy kicsit haladjanak vele előre is. A végére kijutottak a kapun, és megkezdődött a menet a városban, később még láttuk is őket messziről pár órával később.

Főleg a perui templomok környékén, de az utcán is sok helyen árulnak gyógy-és varázsnövényeket, és füstölnek is ezekkel. Na az az illat semmire sem hasonlít, amit eddig szagoltam, kicsit emlékeztet a tömjénre, de mégsem, annál sokkal erősebb és édesebb. Ezt annyira sok helyen éreztem, hogy számomra ez Peru illata, és mikor az út után megszagoltam a hazahozott, ott vásárolt ruhákat, halványan még éreztem.

Ahogy sétálgattunk, feltűnt az is, hogy rengeteg az utcai performansz és a kéregető, mindenki pénzhez akar jutni, és nagyon változatos módon teszik ezt: mindenfélét árulnak, amit el lehet képzelni, horgolt virágot, takonylabdát, pattogatott kukoricát, édességet, aztán vannak a klasszikus szoboremberek, zenészek és énekesek, és a szomorúbb látvány, az utcán táncoló kisgyerekek, a gyerekkel vagy kutyával koldulók. És mindenki megszólít, próbálja felhívni magára a figyelmet, pláne, ha láthatóan turista vagy. Aztán vannak az ilyen teljesen váratlan dolgok, mint Caminata por la Familia „Amor que Transforma (Családi séta – A szeretet, amely átalakít) felvonulás, amibe csak úgy belefutottunk a katakombák felé menet. Ez a perui családok napja, amit mindig szeptember második vasárnapján tartanak, és a család fontosságát hivatott népszerűsíteni. A sárkányok mindenesetre eléggé megzavartak, nem teljesen értettem, mi köze a családokhoz, de jól nézett ki, az biztos.

Szóval a katakomba. 1546-ban kezdték el a ferencesek felépíteni a Szent Ferenc bazilikát és kolostort, amihez a katakombák épültek földrengés esetére óvóhelyként. Az 1620-as évektől kezdve bő kétszáz évig gyűltek a csontok a templom alatt, és ma vagy 25ezer ember maradványai találhatók meg itt.

1981-ben megpróbálták feltérképezni, de nem jártak sikerrel a kutatók: a pontos méretét nem is tudni, mert rengeteg alagút vezet más épületekhez a városban, van, amelyik a folyó túloldalára is átvezet. 1988 óta az UNESCO világörökség része.

Önállóan nem is látogatható, csak túravezetővel. Mi saját vezetőt kaptunk a csoportunknak, mert elég sokan voltunk. Hivatalosan nem lehetett volna fotózni, de a túravezetőnk kacsintva biztatott minket rá. Számomra a legfurcsább az volt, milyen porosak a csontok. A túra, amit bejártunk, nem túl hosszú, és nem csak a katakombákat érinti, utána felmentünk a könyvtárba és egyéb csarnokokba is.

Eddigre már megéheztünk, elindultunk hát egy kései ebédre. Útközben még beugrottunk a patinás Gran Hotel Bolivarba, ahol egy eredeti Ford T-Modell van kiállítva. Alaposan körbefotóztuk az autót és a díszes liftet.

Egy teljes egészében a focinak szentelt étterembe, az Estadio Futbol Clubba mentünk. A falak tele voltak fociklubok logóival és zászlóival, híres focisták portréival, a tévében természetesen foci ment (éppen a peruiak játszottak valakivel), és még az asztalunkhoz is leültettek egy viaszbábut, egy életnagyságú Pelé csatlakozott társaságunkhoz.

Megint valami eszméletlen jót ettem, vega lomo saltadot, ami gyakorlatilag stir-fry zöldségek rizzsel. Itt kóstoltam meg először a chicha moradát, ami frissítő és édes lilakukorica lé. Amíg az ételekre vártunk, tartottunk egy bemutatkozókört, amire ez a hely annyira nem volt ideális, baromi hangos volt a zene.

Volt időnk körbenézni a hatalmas épületben, és megtaláltunk Puskást is az egyik teremben képet a falon, valamint a Honvéd és a Nagyatádi Futball Club logóját.

Jóllakottan hagytuk el az éttermet, és hogy ülepedjen az étel, még sétáltunk egy kicsit az El Metropolitano következő megállóijáig, a Centralig, közben vettünk nekem SIM-kártyát. A Park Juana Alarco de Dammerten, ahol aktívan folyt az élet, helyi fiatalok táncoltak. Egy darabig néztük őket, nekem tök jó kedvem lett tőle.

A buszra kicsit kalandosan jutottunk fel, a jegyautomata elnyelte András bankóját, amivel a csoportnak vette volna a jegyet, úgyhogy segítséget kellett kérni a személyzettől. Kis tanakodás után aztán beengedtek minket. Félő volt, hogy nem férünk fel egy buszra, akkora tömeg várakozott az amúgy is zsúfoltan érkező járatra, de felszuszakoltuk magunkat mind. Páran még elugrottunk kisboltba a hotel környékén, vettünk nasit meg dobozos koktélokat, erősek voltak, nagyon érződött az alkohol, de azért megiszogattuk elalvás előtt.

Késő este megérkeztek a csomagok a reptérről, de a megpróbáltatások nem értek véget: Foxé konkrétan darabokban jött. A bőrönd műanyag borítása ripityára tört, a négyből két kereke hiányzott, csoda, hogy a belső borítás nem szakadt szét. Mivel nem tömtük tele, mert számoltunk a szuvenírekkel, valószínűleg egyszerűen beszakadt, amikor dobálták. Azért is volt ez kellemetlen, mert nem is saját bőrönd, hanem kölcsönbe kértük. Annyira nem estünk azért kétségbe, elterveztük, hogy másnap a reptéren veszünk egy másikat, és jól megreklamáljuk, de azért nem kívánt kellemetlenség volt a nap végére.