Volt 2018-ban és 2019-ben a Természetjáró Fesztivál, amit nagyon szerettünk, mert nappal mindeféle sportokban próbálhattuk ki magunkat: volt túra, kenuzás, jóga, futás, sup, tematikus séták; este pedig koncerteken lehetett lazítani. Tök jó volt, a két alkalomból kétszer ott voltunk, és nagyon vártuk a harmadikat, de sajnos úgy tűnik, nem volt kifizetődő a fesztivál. Tény, hogy rétegrendezvény volt, de abból hiánypótló. Helyette tartották meg 2020-ban a Kéktúrázás napját, ahol 70 szakaszra bontották a kék vonalát, és 2020. október 10-én reggel minden szakaszon elindultak a túrázók. Így egy nap alatt együtt “végigjárták” a kéket. Ez is egy jó üzenetű célkitűzés, de azért mégsem egy fesztivál. Tavaly nem is mentünk, de idén úgy voltunk vele, hogy kipróbáljuk, milyen másokkal túrázni. És milyen részese lenni a kék körön haladó egyik csapatnak tudva, hogy velünk egyidőben többszázan járják a kéket – idén ugyanis nemcsak a klasszikus kéken, hanem az alföldi és dél-dunántúli kéken is indultak csapatok. Hát azt elspoilerezhetem, hogy elég jó érzés.

2021. október 9. szombat
7:20-kor indult a vonatunk reggel a Déliből, amivel többen is jöttek a csapatból. Húg is erre szállt fel Kelenföldön, és mi is, mert kényelmesebben odaértünk, mint a Délibe. Gyorsan Szárligetbe értünk, ahol már egy nagyobb tömeg várta a vonattal érkezőket. Túravezetőnk, Imre tartott egy névsorolvasást – sokan nem jöttek el, de így is kb. 33-an voltunk az eredeti 50 fő helyett, ahogy számoltam – , majd elindultunk. Rögtön egy emelkedővel kezdtünk, ami kicsit szétszakította a csoportot, de a tetőnél bevárta az eleje a végét. Nagyjából végig így haladtunk: 2-3 km-enként volt egy 5 perces pihenő, amikor bevártunk mindenkit. Tartottunk tőle, hogy ennyi emberrel elkerülhetetlen lesz a tötymörgés, de kifejezetten jól haladtunk. Aki egy ilyen túrára eljön, felkel korán, elutazik Szárligetre csak ezért, meg úgy egyébként is járja a kéket, az általában eltökélt és nem andalogni jön.

Ahogy felmásztunk a Hajagosra, úgy le is ereszkedtünk róla, és az M1-es alatti alagúton átjutva már Nagyegyházán jártunk.

A kicsi településen egy hosszú gesztenyés fasoron haladtunk át, közben kutyák ugattak minket, macskák leskelődtek utánunk, és birkák legelésztek lustán az út mentén.

A lakóházakon túl még magukra hagyott ipari épületek mellett vitt a betonút, amit földút váltott fel. Az Egyes- és Kettes-tavakat csak a susnyáson keresztül láttam, de nem mentünk a közelükbe.

Kisebb emelkedő után nyílt terepre értünk, szántók és mezők mellett sétáltunk. Az út menti bokrok között igazi csemege lapult: a kökény bár még elég savanyú volt, de nagyon jólesett. Amíg tudtunk, rájártunk a bokrokra. 🙂

Egészen el is feledkeztem róla, hogy mennyire ősz van, és meglepett, hogy a fák már őszi sárgában pompáznak. Borzasztó gyorsan rohannak a napok, hetek, fel se tudtam még fogni, hogy ősz van, aztán már a közepében jártunk.

A Somlyóvár kulcsosháznál pecsételtünk, aztán megebédeltünk. A háztól nem messze pottyantós wc is üzemel, egészen kulturált. Már a tény, hogy egyáltalán létezik, elég ahhoz, hogy kulturált legyen. Aki akart, elmehetett megnézni a közeli várromot, de már annyi romot láttam a környéken, hogy inkább pihentem. Pláne hogy néhány kő és földsánc jelzi csak az egykori vár helyét – ilyet pedig láttunk már rengeteget.

Készítettünk egy csoportképet, amin fox amúgy mögöttem áll, csak éppen lehajolt, mert szétesett a napszemüvege. A kis csavar, ami a lencsét tartotta, nem is lett meg.

Csak ezután folytattuk az utat. Letértünk kicsit a kékről, és megnéztük a panorámát a Somlyó tetejéről. A távolban még az esztergomi bazilika is látszott, bár elég párás volt az idő.

Innen lefelé haladtunk, Tornyópuszta házaihoz régi betonút vitt. Itt annyira elmerültünk a KÖMT-ről való beszélgetésben, hogy nem is nagyon figyeltük a tájat.

Újabb pihenő és a vége bevárása után már újabb autóúton lépkedtünk, aztán jött egy erdős szakasz, aztán át kellett kelnünk egy forgalmas autóúton.

Az utolsó pihenő már Koldusszállástól nem messze volt, ide már hallatszott az M1-es zaja. Szerencsére ahogy közeledtünk célunk felé, úgy halkult el a lárma.

Még egy baromi lelombozó tarvágás mellett elvitt az út, ahol éppen irtották az erdőt. Nem volt ez egy szép búcsú az erdőtől, de innen már csak párszáz méterre volt a pecsét. Kaptunk oklevelet a teljesítésért, pecsételtünk, aztán szétszéledt a csapat. Aki nem kocsival jött, azokkal elsétáltunk a kb. 1 km-re lévő Fagyűjtőtelep buszmegállóig, ahonnan eljutottunk Tatabányára. Onnan már gyakran indultak vonatok Pestre.

Bár tartottunk a csoportos túrázástól, egészen jó élmény volt. Pláne hogy valami nagy részesei voltunk. A Kéktúrázás napján egy rekord is megdőlt, egyszerre 3240 ember járta a kékkört. A kéktúra 41%-nál járunk, 480 km-t teljesítettünk.