Ősszel céges színekben álltam rajthoz a Budapest Maraton váltóján, és ugyanígy volt a Vivicitta Félmaratonon, ahol páros váltóban indultam el. Ilyenkor több csapat is összegyűlik a cégtől, most is volt hármas váltó, páros, és voltak, akik egyéniben futották le a 21 km-t. Én nagyon lelkesen vállalkoztam a 10.9 km lefutására, abba persze megint nem gondoltam bele, mennyit is futottam idén. Spoiler: egyszer voltam futni az Orczy kertben 5 km-t, utána ki is jöttek azonnal az addig csak bennem lappangó covid tünetei.

Március 26-án a kisebb távokat lehetett lefutni, 27-én pedig a fő attrakciót, a félmaratont. 9-kor rajtoltunk, és 8 órára beszéltünk meg találkozót a kollégákkal. Volt is pánik, mikor 7:40-kor magamhoz tértem. Hajnalban volt az óraállítás, úgyhogy nem csoda, hogy elaludtam. Ez eldöntötte azt a kérdést, hogy biciklivel menjek-e: tömegközlekedéssel már esélyem nem lett volna odaérni, mert bár a Margitsziget bejáratáig még el tudtam volna jutni viszonylag gyorsan, onnan még 1.5 km séta a víztoronynál lévő versenyközpont. Biciklivel hamar ott voltam, átvettem a pólókat (a sima vivicittás póló mellett céges pólót is kaptunk, abban futottunk). Az átöltözés csak pólócserét jelentett, már futós ruhában érkeztem. Lekötöttem a bringát, gyors mosdókör, és már állhattam is be a rajtba. Totál elnéztem a rajtzónát, 6-os helyett a 4-esbe álltam be, de nem volt belőle probléma.

Csípős volt a reggel, de folyamatosan melegedett fel az idő. A sokadik rajttal sikerült csak elindulnom, szakaszos rajt volt a nagy tömeg miatt. Próbáltam kényelmes tempóval kezdeni, hiszen sok kilométer várt rám. A táv viszont meglepően gyorsan fogyott. Északon futottunk ki a szigetről, a pesti rakparton jutottunk el a Margit-hídig. Itt már 4 km-nél jártunk, és egész jól éreztem magam. A frissítés után lötyögött a víz a hasamban, az nem volt túl komfortos, de még túlélhető volt.

A hídon már érezhetően lassultam, a budai rakpartra érve már kezdtek kellemetlenek lenni a dolgok. Szusszal még bírtam volna, de ahol a combom és a törzsem összeér, és fogalmam sincs, milyen izom van, ott elkezdett fájni. Volt már ilyen futós karrierem során, ha túlerőltettem magam, ismerős volt az érzés. Sajnos tudtam azt is, hogy ez már nem fog elmúlni, a maradék kb. 4 km alatt ez már végig fog kísérni.

Az alagút előtt nem sokkal sétáltam bele először, természetesen akkor láttam meg egy kollégát, aki a telefonját előkészítve várta az alkalmat, hogy lefotózhasson. Tök ciki, egyszer sétálok, akkor is lebukok. 😀 Onnantól futottam egy darabon, de már többször megálltam. Az Erzsébet híd után hosszabban sétáltam, amikor egy 70+ feliratú pólós, ősz futó vett a gondozásába, és rábírt, hogy fussak tovább. Váltottunk pár mondatot, aztán simán lehagyott, de néha még hátranézett, hogy nem álltam-e meg. Nem mertem, onnantól végig kocogtam. 😀

A váltópontnak nagyon megörültem, és elképedve néztem a többi futót, akikre még majdnem ugyanennyi kilométer várt. Én egy lépést nem bírtam volna tovább futni. Átadtam a váltórajtszámot, felvettem a befutócsomagot, ami jól meg volt tömve finomságokkal. Vissza villamosoztam a szigethez, de a víztoronyig sétálnom kellett, mert nem járt a busz. Nem állítom, hogy jólesett a séta. A célban már ott volt a legtöbb adnovumos futó, már csak a váltótársam beérkezését vártuk. Mikor mindenki beért, csináltunk közös képet, aztán én mentem is tovább a Tolkien Napra.

1 óra 18 perc 32 mp alatt futottam le a 10.9 km-t, ezt 7 perc 12mp-es kilométereket jelent. Az őszi versenyen ennél jobbat futottam, de most melegebb is volt, és kevésbé vagyok edzésben.