2022. július 30. szombat
Újabb kellemes nyári napra ébredtünk. Reggelire az előző esti maradék saláta még mindig fenséges volt, közben pedig cicabarátunk is újra megjelent kunyerálni. Éppen válogatós kedvében volt, semmi nem tetszett neki, se a sajt, se a kenyér, mással pedig nem tudtam neki szolgálni, de továbbra is határozottan követelte a kaját. Kénytelen volt beérni simogatással, azért olyan nagyon azt se bánta.

Ez volt az utolsó napunk a szigeteken, este már a szárazföldön, Haapsaluban volt szállásunk. Nem rohantunk, kényelmes tempóban tekeregtünk Hiiumaa-n. Először is tettünk egy kitérőt Kassaari fele, ami egy félsziget a szigeten. Tudtuk, hogy volt ott egy mõis egykor, de még a romjait se lehetett látni.

Egy kilátópontnál ráláttunk a tengerre, ott napoztunk egy kicsit. Itt volt egy szobor Leiger, a hős óriás tiszteletére. Leiger a saaremaa-i óriás, Suur Töll öccse volt, és Hiiumaa közepén egy Leigri nevű faluban élt, a sírja pedig Kõpuban van. Leiger jóban volt saaremaa-i rokonaival, és Suur Töll gyakran meglátogatta őt, hogy együtt szaunázzanak és káposztát vigyen haza a levesébe (ez a káposztás dolog zavarbaejtően konkrét :D). Leiger még egy átjárót is elkezdett építeni Kassari és Saaremaa közé, de aztán a fivérek összevesztek, és az út befejezetlen maradt – ez a mai Sääretirp, ami egy szárazföldi nyúlvány, és tényleg olyan, mintha Saaremaa felé tartana.

A félszigetről mocsaras vidéken jutottunk vissza a főszigetre, egy ideig még a mocsárban legelésző tehenek is kísérték az utunkat. Käina felé tartottunk, ahol nemrég nyílt meg az Elamuskeskus Tuuletorn élményközpont, ami hat szinten mutatja be a sziget történelmét, kultúráját, hagyományait, növény- és állatvilágát. Nagyon érdekes és informatív volt a kiállítás sok interaktív megoldással, videókkal, játékokkal.

Szerettünk volt az élményközpont éttermében ebédelni, de lehetetlen volt rendelést leadni, mert a pincérek egyszerűen nem foglalkoztak velünk. Észtországban ez elég gyakori, máskor is tapasztaltuk, hogy a pincérek simán ignorálnak, aztán amikor nagy nehezen foglalkoznak veled, nem törik magukat, hogy kedvesek legyenek. És még csak azt sem lehet mondani, hogy mindig a legbunkóbb pincéreket fogtuk ki, egyszerűen olyan, mintha egyáltalán nem lenne elvárás a kedves kiszolgálás. (Másoktól is olvastam ilyen tapasztalatokat, Bogi is megerősítette, szóval elég általános jelenség.) Inkább otthagytuk az éttermet, és átmentünk a szomszédos Coopba, vettünk ott hideg ebédet, és azt ettük meg. Olcsóbban és gyorsabban megúsztuk így.

A kikötő előtt volt még egy mõis, amit meg szerettünk volna nézni, de a honlap szerint hamarosan zártak. Odagurultunk azért a Suuremõisa kúriához, és mivel éppen egy komolyzenei koncert folyt a díszteremben, még be lehetett menni, sőt, nagyon kedvesen invitáltak, hogy nyugodtan nézzünk körül.

Az uradalom alapításának pontos ideje nem ismert, de a 1519-ből már van róla írásos említés. A ma látható kastélyt a 18. század közepén építették barokk stílusban egy svéd kastély mintájára. Állt a helyén egy másik épület, ennek nyomai a pincében láthatók, ott van még néhány régi boltív az eredeti épületből. A 18. század második felében két egyemeletes szárnyat is kapott a főépület, így összesen 65 szobás lett.

A kastély alatt földalatti járatok voltak, ezek közül az egyik a közeli Pühalepa templomhoz vitt, egy másik másfél kilométerre a kastélytól vezetett. Belső építészetét tekintve ma nagyjából úgy néz ki, mint az 1920-as években. Manapság iskolaépületként funkcionál: két iskola működik itt.

A kastélytól már csak pár kilométerre volt a kikötő, ahol az utolsó vízreszállásunk megesett. Heltermaa kikötőjében egy fagyit még megettünk, amíg a hajóra vártunk. A hajón volt kis menza, ittam is egy sört, mert több mint egy óra volt az út. Mikor kikötöttünk, pont kezdődött az aranyóra. Lett volna elvileg egy bicikliút Haapsalu felé, de az nehezen járható volt, úgyhogy a főúton maradtunk, az sem volt túl forgalmas, de legalább jó állapotú.

Már előre kinéztem, hogy van az út mentén egy befejezetlen, romos mõis, az Ungru mõis. Ezt ugyanaz a von Ungern-Sterberg család birtokolta, akik a Suuremõisa birtokot Hiiumaa-n. 1893-ban kezdték építeni neobarokk stílusban, de ahogy elkészültek a falak és felkerült a tető az épületre, abba is maradt az építkezés – az épület belsejére már nem maradt pénz. Az épület sokáig üresen állt, és lassan pusztulásnak indult. A II. világháború alatt elveszítette a torony tetejét, majd a szovjet hadsereg tulajdonába került, akkor vált igazán romossá.

A 60-as években, mikor elkezdték megépíteni a haapsalui repteret, a reptér akkori vezetője úgy döntött, hogy a kastély romjai tökéletesen megfelelnek arra, hogy feltöltsék a kifutópályát (wtf???). Szerencsére a helyi hatóságoknak sikerült leállítaniuk a rombolást, de addigra a kastély harmadát már elbontották. A jelenlegi tulajdonosok úgy döntöttek, hogy turisztikai látványosságként megőrzik a kastélyt – ami egy remek döntés, mert az épület gyönyörű, még így, pusztulásában is.

Haapsaluban egy bájos kis házikó volt a szállásunk, egyetlen hátránya, hogy egy családi ház udvarán állt, és wc csak a házban volt. Kedvesen fogadtak minket, de minden alkalommal, amikor be kellett mennem wc-re, furán éreztem magam.

Éhesek voltunk, elgurultunk hát a központba vacsorázni. Nem volt könnyű dolgunk, mert a legtöbb hely már bezárt, de egy pizzéria még nyitva volt. Ott újra megtapasztalhattuk, amit fentebb írtam: az észt vendéglátás szépségeit. Először nem talált meg minket kint a pincérlány, akitől megkérdeztük, leülhetünk-e kint és oda fog-e jönni. Amikor elkészült a kaja, szinte ledobta elénk a tányérokat, majd amikor megettük, és jött a tányérokért, nem azt kérdezte, hogy kérünk-e még valamit, hanem hogy hogyan fizetünk. 😀 (Nem, nem volt közel a záróra.) Utólag már nagyon röhögök ezen, annyira komikus, de akkor és ott azért fel voltam háborodva. Egy sört azért még megittunk.

47 km-t tekertünk ezen a napon is. Ez volt az utolsó bringázós napunk Észtországban, másnap Haapsaluban néztünk körül.