Az előző túrán nem jutottunk fel a Dobogókőre, ami eléggé bosszantott, mert ezzel a 16-os szakasz egynapos bejárása teljesen ellehetetlenült. Helyette két napra bontottunk ezt a szakaszt úgy, hogy a 15-ös végét is hozzácsaptuk, és két nagyjából 15 km-es túrát kaptunk egy hétvégére. Elgondolkodtunk szállásfoglaláson, de Pilisszentlászlón minimálisak a lehetőségek, és egészen jó a buszos közlekedés Pestre.

2022. február 5. szombat
A Batyinál találkoztunk húggal, onnan mentünk Pomázra, ahol buszra szálltunk. Jó nagy tömeg volt már a megállóban, mire odaértünk, de simán felfértünk. Sokan mentek a Holdvilág-árokba, Pilisszentkeresztre egészen kiürült a busz. Pesten még tavaszias idő volt, a buszról leszállva viszont telibe kapott minket a szél és a hideg. Bemenekültünk a kocsmába kávézni – vicces volt ugyanazokat az arcokat látni, akiket legutóbbi ittjártunkkor. 😀

Ahogy sétáltunk ki a Pilisszentkeresztről, kezdtem kételkedni, jó ötlet volt-e vékonykabátban, túracipőben jönni. Sapka-sál-kesztyű volt rajtam, de már a faluban láttunk havat, a mögötte magasodó Pilis egész oldaláról nem is beszélve. Nem kellett sok idő, hogy az erdőben is egyenletes hóréteg fedje az utat. Ahhoz képest egész sokáig nem ázott be a cipőm.

Egyszer sétáltam már fel a Dobogókőre és úgy emlékeztem, nem volt megterhelő – ezt most is így éreztem. Egyenletesen emelkedett az út, sokat mentünk szintben, szinte észre sem vettük, és már fent is voltunk.

Hétvége lévén nagy tömeg volt a hegytetőn. A többség persze kocsival jött, és csak egy kis sétát tett. Pecsételtünk a menedékháznál, majd elsétáltunk a kilátóig. Ezt a látványt nem nagyon lehet megunni.

Fent már kifejezetten hideg volt, és nagyon vágytunk egy jó meleg forralt borra. A menedékháznál lévő tömeg csak elriasztott minket, inkább a Zsindelyes felé vettük az irányt. Igen ám, de ott felújítást végeznek, a főépületbe nem lehet bemenni. Szerencsére egy kis büfé üzemel addig is mellette, ahol ki lehet kérni az italokat és megrendelni a kaját, és a közeli jurtában le lehet telepedni. Az én fejemben a jurta teljesen összeforrt az ősmagyarkodással, ódzkodni szoktam tőlük, de ez nagyon kis hangulatos volt. Szívesen üldögéltünk volna még, a forralt bor is nagyon finom volt (pedig ritka a finom forralt bor fehér borból), de még sok kilométer állt előttünk.

Elcsúszkáltunk a lefelé vezető útig, és még sokáig haladtunk hóban. Ahogy lejjebb ereszkedtünk, a hó is fogyott, néhol foltokban terítette csak be az utat, de sok helyen sárral keveredett. Volt egy nagyon para rész, miután keresztülvágunk egy betonúton.

Egy keskeny, meredek kis ösvényen ereszkedtünk lefele, ami elképesztő sáros és csúszós volt. Utána hó és jég, sáros avar, alatta ki tudja mekkora kövek…

Fox el is esett, mi valahogy megúsztuk. Találkoztunk egy párral, kérdeztük tőlük, hogy meddig ilyen járhatatlan az út. Ők azt mondták, hogy a sikárosi erdészháztól ilyen, de szerintem nem ugyanolyan tapasztalataink voltak a járhatatlan útról, mert hamarosan teljesen elfogadható lett az út egy kis sarat leszámítva. Néha eszembe jutottak, nem irigyeltem őket, mert nem tudták, mi vár rájuk.

Egyszer sikerült nekem is majdnem borulnom, és akkor pont egy hatalmas pocsolya felé dőltem. A legfélelmetesebb nem is az volt, hogy majdnem elestem, hanem hogy a fényképező pont azon az oldalamon lógott.

Az erdészháznál bontottunk egy majdnem győzelmi sört, azt kortyoltuk, ahogy leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe. A víz teljesen megfagyott, így nem volt gond az átkeléssel, simán átsétáltunk rajta többször is. Több helyen láttunk pihenőhelyeket padokkal, sőt, pottyantós wc-k is voltak!

Megörültem, amikor elsétáltunk az erdei pihenő mellett, ahol két éve éjszakai túrán aludtunk a kószákkal. Azt hittem, a betonúton megyünk tovább innentől, de csak keresztül vágtunk rajta, és újra bevetettük magunkat a sűrűbe.

Az utolsó kilométerek és utolsó emelkedők vártak ránk. Részben erre is jártunk egy kószatúrán, emlékeztem a hídra, ahol tízóraiztunk, és itt készítettem a kéktúrás facebook csoprotunk borítóképét is.

Felmásztunk Pilisszentlászló határába, pecsételtünk, és megkerestük a buszmegállót. Nem kellett sokat várnunk a buszra, ami elvitt minket Szentendrére, onnan HÉV-vel mentünk tovább. Az Isolabellában még megittunk egy sört húg vonatáig, aztán hazamentünk pihenni. Másnapra a folytatást terveztük, igaz, húg nélkül: ő csak az első napi túrára csatlakozott.

A vége 615 km, az egész kéktúra 53%-a. Szépen lassan emelkedik ez a szám, és nagyon jó érzés az 50% másik oldalán lenni.